Nyirő József újratemetése ürügyén

Pártunk és kormányunk megint arra készül, hogy Wass Albert és Eszterházy János után egy újabb ellentmondásos személyt,  Nyirő Józsefet  is beemelje a „nemzeti panteonba”. Ez utóbbi törekvésről, azaz az újratemetésről már közel egy hete tudunk, de végre ma reggel a közrádióból azt is megtudhattuk, hogy mitől ellentmondásos személy Nyirő József: a két világháború közt Romániában fasiszta lapnak/lapban dolgozott. Hogy ez konkrétabban mit is jelent, arról a közmédia továbbra is hallgat, nyilván azért, hogy a magyar irodalom újonnan felfedezett géniuszának jó hírneve makulátlan maradjon. A „kiegyensúlyozott” magyar média a Wass és Eszterházy ügyet is úgy tálalta, hogy az átlagmagyar meg ne tudja, hogy mit is kifogásol a román, illetve a szlovák kormány ennek a két magyarnak a két világháború közti tevékenységében.

A Nyirő ügy újabb alkalmat teremt a múlt visszasírására, a Horthy korszak megszépítésére, a nacionalista érzelmek felkorbácsolására, ami egyszer már tragédiához vezetett történelmünkben. Wass, Eszterházy és Nyirő mind a Trianon előtti Magyarország területén éltek és rehabilitálásuk végső soron a szomszédos, az utódállamok akkori és mai kormánya és politikája ellen irányul. A javíthatatlan szabadságharcos Orbán új terepet keresett és talált is. Nem kétséges, hogy ezek után a kormánnyal szimpatizálók között meg fog nőni az érdeklődés Nyirő József irodalmi munkássága iránt, mint ahogy ez Wass Albert esetében is történt.

Ha az eddigiekből még nem derült volna ki, nekem nem a fent nevezett személyekkel szemben van kifogásom, hiszen nem ismerem sem életüket, sem munkásságukat. Ha viszont igaz, hogy bármi közük is volt a fasizmushoz, akkor természetesen - enyhén szólva - nem szimpatizálok velük. Ettől persze Wass, vagy Nyirő akár kiváló írók is lehetnek. A baj az, hogy az Orbán kormány az írói tevékenységük „rehabilitálása” ürügyén  nacionalista felhangokat hallat, hogy kiszolgálja jobboldali szavazóit, szimpatizánsait. Magyarázat persze van: ha már nem nő a GDP, nem hullanak a csontvázak a szekrényekből, Gyurcsány vére még mindig nem folyik, tovább virágzik a korrupció és két év kormányzás után még egyetlen komoly per sem indult Budai kormánybiztosnak az  inkvizícióhoz hasonlítható tevékenysége eredményeként, akkor kell valami, ami feldobja a népet.

Az újratemetés gyakran jelent egyet a rendszerváltással és Orbán ezzel a mostanival is jelezni akarja, hogy neki nem volt elég az 1989-es rendszerváltás, aminek pedig, mint fiatal politikus palánta maga is részese volt. Akkor a mártírhalált halt miniszterelnököt, Nagy Imrét segített újratemetni egy olyan beszéddel egyébként, ami - bár sokan nem vették észre - nem illett a temetési szertartás méltóságába. De ahogy ez Orbánt akkor sem érdekelte, úgy ma még inkább nem.

Budapest, 2012. május 22.

Nyílt levél az Európai Bizottság Elnökéhez

Tisztelt Elnök Úr!

Amikor 2004-ben Magyarországnak arról kellett népszavazás útján döntenie, hogy tagja kíván-e lennie az Európai Uniónak, én tartózkodtam a vélemény nyilvánítástól, azaz nem mentem el szavazni. Tettem ezt azért, mert mint közszolga túlságosan is beláttam a kulisszák mögé úgy a magyar, mint a brüsszeli oldalon. Láttam, hogy az ország még nem készült fel a tagságra, de ugyanakkor bizonyos mértékig osztottam azt a nézetet is, hogy mint uniós tagok a közösség nyomására hamarabb magunkévá fogjuk tenni az uniós normákat, mintha továbbra is a szervezeten kívül maradnánk. Ezenkívül voltak fenntartásaim a brüsszeli apparátus munkájával kapcsolatban is, tevékenységüket már akkor is sok kritikával illettem. Mégis! Elgondolni is rossz lenne, hogy mi történt volna velünk, ha az Orbán Viktor vezette Magyarország nem tartozna ma az Európai Unióhoz. A mai eszemmel igazat kell adnom azoknak, akik 2004-ben a tagság mellett döntöttek és így megóvták az országot a nagyobb bajtól, ami Orbán Viktor miniszterelnök korlátlan egyeduralmát jelentené. Ma ugyanis a magyar miniszterelnök kalandorpolitikájának csak egyetlen gátja van és ez az Európai Unió.

Orbán Viktor ország átalakítása során előszeretettel hivatkozik a reá szavazók kétharmadára, ami azonban soha nem jelentette a szavazati joggal rendelkező népesség kétharmadát. Sőt, két évi regnálása után a korábban reá szavazók jelentős része már elpártolt tőle.

Tisztelt Elnök Úr! A demokratikus Magyarországért aggódók nevében köszönöm az Európai Bizottságnak, hogy ennyire figyelemmel kíséri a Magyarországon történteket és nem csak az uniós jogszabályok betűjének, hanem azok szellemének betartását is számon kéri a magyar kormánytól. Jól ismerték fel Brüsszelben, hogy Orbán Viktor kormányának tevékenységét helyesen csak a meghozott intézkedések, törvények és jogszabályok összessége alapján lehet megítélni; Orbán Viktor egyeduralmi törekvései csak így érhetők tetten. Örülök, hogy ma már Brüsszelben is tanultak a történelemből; egy demokratikus választások útján hatalomra került kormány nem jelent garanciát arra, hogy a báránybőrből nem bújik-e elő előbb-utóbb egy farkas.

Nem kétséges, hogy az Orbán kormányt a magyar választók juttatták hatalomra, de sokan gondolják ma már úgy, hogy ezért túlságosan nagy árat fizettünk. Az Alkotmányától és Köztársaságától „megfosztott” Magyarországon ma már csak az történhet, amit Orbán Viktor akar, illetve megenged. A demokrácia játékszabálya szerint ezen a helyzeten is csak a magyar választók változtathatnak. Annak, hogy ez jelenleg utópiának tűnik, nemcsak a korábbi kormányok rossz politikája, hanem a jelenleg kormányzó pártok populizmusa is okolható.

Tisztelt Elnök Úr! Tudom és remélem, hogy nem vagyok egyedül ebben az országban, amikor arra kérem Önt, hogy kísérje továbbra is megkülönböztetett figyelemmel Orbán Viktor politikáját, ne fogadja el a kormányfő „kettős beszédét” és csak azt nézze, hogy mi az, amit tesz. Mindaddig amíg hazánk tagja az Európai Uniónak, addig csak a nemzetek közössége képes megállítani Orbán Viktort azon az úton, ami sok tekintetben visszavezet a tekintélyelvű, atyáskodó, urambátyám, feudalista hatalomgyakorlás felé.

Budapest, 2012. május 1-én

Az őrület fokozódik



Az LMP kezdeményezésére a kormány ismét elővette a volt kommunista ügynökök és besúgók problémáját és hogy azért ne egészen az történjen, amit az ellenzéki párt szeretett volna, megfejelte a javaslatot egy olyan bizottság létrehozásával, aminek feladata valójában a kommunizmus bűneinek a feltárása lenne. És mindez történik a rendszerváltás után több, mint 20 évvel. Ez így egy elkésett reakció, bár úgy is lehetne fogalmazni, hogy „jobb későn, mint soha”. Igen, szembe kellene már végre nézni a múlttal, de nem  csak azt kellene vizsgálni, hogy mit tettek az ország vezetői az egypárti diktatúra alatt, hanem azt is, hogy hogyan is működött az egész rendszer, a gulyáskommunizmus, avagy a szocialista tábor legvidámabb barakkja. Na meg azt is, hogy a nép, az „istenadta nép”, hogyan próbált együtt élni az elmúlt rendszerrel, hiszen ne feledjük, hogy 10 millió lakosból durván 700 ezer volt tagja a pártnak. Ez utóbbi kérdés tisztázásának a jövőre nézve sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok, mint annak, hogy ennyi évvel a rendszerváltás után megtudjuk, hogy kik voltak a besúgók.
A régi rendszer ügynökeinek, besúgóinak, működtetőinek felderítése már csak azért is egy kicsit megkésett, mert lassan azt is vizsgálni kellene, hogy milyen bűnöket követett, illetve követ el az Orbán-kormány a 2010-ben választásra jogosultak kétharmadának voksai mögé bújva. Egy sorbanállás, várakozás egy rendelőben, vagy egy önkormányzat szociálpolitikai részlege előtt sok tanulsággal szolgálhatna minden politikus számára. Itt aztán nem tesznek az emberek lakatot a szájukra, elmondják mindennek a regnáló kormányt, meg még zsidóznak is. Szavaikban egyrészt sok az igazság, de ugyanakkor közéleti és politikai szempontból sokan közülük óriási tájékozatlanságról tesznek tanúbizonyságot. Ezek az emberek egyet mindig elfelejtenek; ezt a kormányt nem a szovjet hadsereg árnyékában választotta az ország, hanem szabadon és demokratikusan. Azt is mondhatnánk, hogy aki főzte, az egye is meg. Persze ne feledjük, hogy az ország lakosai többségének  romló életszínvonaláért nem egyedül az Orbán-kormány a felelős. A romló gazdasági helyzet nem szabad, hogy oda vezessen, hogy visszasírjuk a Rákosi a korszakot, vagy a kései Kádár-rendszert. Mert ott a teljes foglalkoztatottságon és a szolid megélhetésen kívül más is volt. Például a származás szerinti megkülönböztetés. Soha nem felejthetem, hogy ez már az általános iskolában elkezdődött. A legpreferáltabb a munkás, illetve paraszti származás volt, aztán jött az értelmiségi és valahol a rangsor alján az „egyéb” származás, ami valamiféle megbélyegzést jelentett és hátrányt például a továbbtanulás területén. Én az utóbbi kategóriába tartoztam, pedig édesapám, aki miatt ebbe a csoportba kerültem, már régen halott volt. Nos, a kormány egyik meghatározó politikusa, a snájdig Lázár János a régi kommunista gyakorlatot élesztette fel, amikor Schiffer János képviselő szemére vetette származását, ami miatt szerinte az LMP-s képviselő nem hiteles személyiség az apjának és nagyapjának az átkosban „viselt dolgai” miatt! Hiteles viszont az a Schmitt Pál köztársasági elnök, aki a rendszerváltás előtt az OTSH alelnöke is volt és mellesleg együttműködött a rendszerrel abban is, hogy a nagy Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók nem vehettek részt a Los Angelesi olimpiai játékokon? Őrület! Ha a frakcióvezető úr alaposan ismerte volna a régi rendszert, vagy a szülei többet meséltek volna neki erről, akkor talán nem ragadtatta volna magát erre, egy demokratához méltatlan kijelentésre. Igaz, hogy nálam Lázár képviselő úr már régen kiírta magát a demokraták közül. Jó fellépése, jól szabott öltönyei és pergő nyelve nem feledtetheti azt, hogy e külső mögött egy cinikus, érzéketlen, diktatórikus elveket valló politikus áll. Sajnálatos, hogy a nép nehezen lát át az ilyen és ehhez hasonló politikusokon, mert politikai műveltsége majdnem a nullával azonos. A közélettel, a politikával csak akkor törődik, ha az neki húsbavágó, szolidaritása a nála is elesettebbekkel pedig elenyésző. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy tetteit a betevő falat nagysága és a politikusok iránti hite és szimpátiája irányítja.
Magyarországon a demokratikus átalakulás messze nem befejezett és noha fékek és ellensúlyok legtöbbjét az Orbán kormány felszámolta, azért még tőlünk nyugatra is azt tartják, hogy az országban (még?) demokrácia van. De nem a fejekben! Az nem megy sem öt, sem 10, sem 20 év alatt. Az Orbán kormány legnagyobb bűne az, hogy egyeduralomra való törekvése megállította ezt a folyamatot, amelyre annyira szüksége lenne ennek az országnak, ennek a népnek.


Budapest, 2012. március  22-én

A 2014-es parlamenti választások nyertese a FIDESZ


Manapság a média tele van találgatásokkal, előrejelzésekkel arra vonatkozólag, hogy hogyan tudná az ellenzék a 2014-es parlamenti választások eredményeként leváltani a regnáló FIDESZ kormányt. Erről nekem az a véleményem, hogy sehogy. A minap sorban álltam a postánál, hogy kiváltsam az ajánlottan érkező levelemet. Sokan vártunk a sorunkra és hogy az gyorsabban menjen, a postafiók egyik alkalmazottja elkérte a sorban állóktól az értesítést, hogy előre kikeresse a küldeményeket kollégája számára. De, mint az ilyenkor lenni szokott, néhány várakozónak a hátam mögött ez nem volt elég. Adták az észt, hogy hogyan kellene a munkát szervezni, hogy minden gyorsabban menjen. Az ötletbörze résztvevői hamarosan már a rendszerváltás nyertesein, a maffiózókon élesítették nyelvüket és nagy emberségükről tanúságot téve hozzátették, hogy felakasztani azért nem kellene őket, de üljenek ők a pultok mögé és dolgozzanak ott. Gyurcsány és a szocliberális kormányok neve nem hangzott el ugyan, de világos volt, hogy kire, illetve kikre gondoltak.  Nos, ez a kis csevely a hátam mögött teljesen világossá tette számomra, hogy 2014 után is Orbánék fogják irányítani ezt az országot. Miért? Több oka is van ennek. Először is a fideszesek nem buták, sőt. Ügyesen manipulálták a választókat már a 2010-es választások előtt is, amikor nap, mint nap emlékeztették a híveiket Gyurcsány elhíresült öszödi beszédére, amikor minden erőfeszítésük arra irányult, hogy megbénítsák a kormány munkáját és lehetetlenné tegyék a szükséges reformok megvalósítását. Ugyanakkor megszorítások nélküli kormányzást ígértek és mivel az előző szocialista, illetve szocliberális kormányok sok hibát követtek el, a FIDESZ ígéretek termékeny talajra hullottak. Ennek eredménye a kétharmados többség, a kvázi egypárt rendszer, ami sok vonatkozásban emlékeztet a késői Kádár rendszerre. És noha a FIDESZ kormánnyal kapcsolatos elvárások nem, vagy alig teljesültek  - nem utolsó sorban a gazdasági válság miatt, úgy tűnik, hogy Orbán hívei töretlenül bíznak vezérük politikájában. Orbánéknak sikerült elhitetni a lakosság nagy részével, hogy minden nyomorúságért az előző szocialista kormányok (a liberálisokat már nem is igen emlegetik, őtőlük már nem kell félni ugyanis), de főleg Gyurcsány Ferenc, valamint az Európai Unió a felelős. Az közismert ugyanis, hogyha valamint sokszor mondanak, akkor azt el is hiszik. És a FIDESZ sokszor mondja; lassan két éve, hogy hatalmon vannak, de még mindig hátrafelé mutogatnak.
Az országban milliók életszínvonala ebben az évben is tovább fog romlani, de az érintett rétegek ennek ellenére még mindig bíznak a miniszterelnök szabadságharcos, nem szokványos gazdaságpolitikájában. Nem is tehetnek mást. Az ellenzék szétforgácsolt; egy Orbánhoz mérhető rivális még a látóhatáron sem tűnt fel.
A valójában apolitikus, szappanoperákon nevelkedett magyar nép nagy része könnyen beveszi az orbáni demagógiát és populizmust. Politikai emlékezete csak rövid időre nyúlik vissza, szolidaritása kicsi azokkal szemben, akiket náluknál jobban sújtanak a megszorítások.
Ebben a helyzetben négy év, illetve a következő választásig hátralévő kettő nem elég a jelenlegi kormány megbuktatására. Orbánék jól megágyaztak maguknak, hála a kétharmaduknak. Mivel a gazdasági válság tovább tart, még legalább két évig lehet mindent Gyurcsányékra és az Európai Unióra kenni.  Az ellenzék hűen tükrözi a magyarság egyik alapvető tulajdonságát, a széthúzást. Bár le akarják váltani az Orbán kormányt, összefogni ennek érdekében nem hajlandók. Keresik a helyüket, arculatukat a politikai palettán. Attól tartok, hogy még 2014-ben is ezzel lesznek elfoglalva. Ezzel pedig az Orbán kormány kap újabb négy évet, aztán majd ő is szépen leamortizálódik, mint korábban az MDF, a Kisgazdapárt és még folytathatnám tovább a sort.

Budapest, 2012. február 29-én

Amiben a magyar és az iráni kormány hasonlít egymáshoz

Kétségtelen, hogy a FIDESZ kormány 2010-ben nehéz örökséget vett át, amit aztán a gazdasági válság újabb hulláma még csak fokozott. Az is az igazsághoz tartozik, hogy vannak európai országok (Görögország, Olaszország, Portugália), ahol a gazdasági válság még a nálunknál alkalmazott megszorításoknál is komolyabb életszínvonalat csökkentő intézkedéseket eredményezett.  A magyar kormány szerencséje az, hogy mivel nálunk „kvázi” egypárt rendszer van, jobban le tudja nyomni a lakosság torkán a milliók életszínvonalát rontó intézkedéseket annak ellenére, hogy a FIDESZ választási kampányában szó sem volt megszorításokról. Orbánék szerint ugyanis megszorításokat csak a korábbi MSZP-s kormányok alkalmaztak. Ők egyszerűen új értelmezést adtak ennek a „szitokszónak”, így aztán amit csináltak, az minden volt, csak megszorítás nem.
A kormány miközben nekiállt az ország teljes „átszervezésének”, rögtön bűnbakot is talált az ország problémáira az MSZP-ben, a bankokban, az IMF-ben, az Európai Unióban, a multinacionális vállalatokban és még folytathatnám a sort. Orbán meghirdette a magyar nép szabadságharcát gyakorlatilag mindazok ellen, akik nem támogatták, illetve támadták politikáját a Lajtán túl. Miután világossá vált, hogy ez a fajta politika, nem hogy szövetségesre nem talál a nemzetközi közvéleményben, hanem egyenesen kivívta maga ellen a fél világot, Orbánék új magyarázattal lepték meg a világot. Eszerint a magyar kormányt kritizálók (azaz Magyarország ellenségei) egyszerűen nem értik, hogy mi folyik itt, nem jól informálódtak, nem jól informálták őket. A megoldás egyszerű: jobb kommunikációval el kell érni, hogy az ország alulinformált ellenségei megértsék, hogy mi folyik ebben az országban és akkor mindjárt el fognak csitulni a kritikus hangok. Ehhez a megoldáshoz két megjegyzés kínálkozik:
1. Ha a kormány nem jól kommunikált, akkor le kellene vonni ebből a következtetést és minimum leváltani a kormány kommunikációs politikájáért felelős stábot.
2. Lehet, hogy mégsem a kommunikáción múlt, hogy a demokratikus értékeket való államok, nemzetközi szervezetek és intézmények nem értették meg a magyar kormány szándékát és cselekvéseit. Lehet, hogy mégis jogos minden kritika azok részéről, akiknek a demokrácia felfogása a Nyugat értékrendjét tükrözi.

Itt és most nem kívánok belemenni abba, hogy a két variációból melyik a helytálló, noha erről határozott véleményem van. Az viszont felötlött bennem, hogy az iráni kormány, az iráni ajatollahok a maguk módján hasonlóan kommunikálják atomprogramjukat a Nyugat felé, azaz váltig hangoztatják, hogy az békés célú és tessék azt elhinni. Hiszem, ha látom, mondja erre a Nyugat és joggal. Az a kormány, aki a zsidó állam, azaz Izrael elpusztítását tűzte ki egyik céljául és évekig nem engedte be a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség megfigyelőit, nem hiteles, akármit is mond. És itt találkozik a két kormány politikája. Az egyik, a magyar váltig azt állítja, hogy figyelembe veszi a demokratikus játékszabályokat, az iráni pedig azt, hogy az atomprogramja csak békés célokat szolgál csak ez a buta világ képtelen ezt megérteni! De valóban olyan buta ennek a világnak a nyugati fele? Buták lennének a diplomatáik, hírszerzőik, mert rosszul látják az eseményeket, rossz informátoraik vannak és rossz lapokat olvasnak? Ezt azért nem lehet komolyan gondolni. Ha úgy a magyar, mind az iráni kormány rosszul kommunikálta szándékát és cselekvéseit, akkor magára vessen. Ha pedig nem, akkor a Nyugat jól olvasott a jelekből és jó következtetéseket vont le belőlük. Ebben az értelemben árul ma egy gyékényről Orbán Viktor és az iráni ajatollahok.


Budapest, 2012. február  8-án

Lehet-e polgárháború Magyarországon?

Nem tagadom; a jelenlegi helyzetben baloldali vagyok akkor, ha az egyszerűség kedvéért az állampolgárokat csak két csoportra, jobb és baloldaliakra osztjuk fel. Ezért a négyszázezres béketüntetés, amely egyaránt szólt Orbán Viktor és politikája mellett, valamint az Európai Unió ellen, mély szomorúsággal töltött el. Mert nem volt kérdéses, hogy a jobboldal mozgósított, hogy demonstrálja még mindig meglévő erejét az éledező baloldallal szemben. A tüntetés jól ki lett találva; a szervezők Magyarország szuverenitásának megvédésére hívták utcára az embereket. Az efajta nacionalista jelszavakra a trianon szindrómától gyötrődök körében mindig akad vevő. A tüntetőket az sem zavarta, hogy eközben – legalább is a sajtó megfogalmazása szerint – a kormányfő már kapitulált az EU és IMF előtt, bár én ezt akkor hiszem, ha látom. Mindenesetre másnap hatalmasat javult a Forint az euróval szemben ezzel is világossá téve azt, hogy mi is a hozadéka ennek a kapitulációnak. Ami pedig az ország szuverenitását illeti, annak egy részét feladta a magyar nép akkor, amikor népszavazáson döntött az uniós tagság mellett. Akkor jó volt az uniós tagság, most meg nem? Az Unióval való problémánk nagyobb része egyébként is a kormány rossz politikájából eredeztethető, abból, ahogy visszaél a legutóbbi választáson elért kétharmados többségével. A FIDESZ a hatalom megszerzésében és megtartásában elhivatottsága tudatában mindenre képes. És képes úgy politizálni, törvényeket alkotni, amelyeken az Unió nem, vagy alig talál fogást. Mert ezek a fideszesek nagyon okos emberek ám! És ezt halálosan komolyan mondom. Csak éppen azt nem mérték fel, hogy ez a fajta politizálás hová vezet. Egyelőre oda, hogy páriák lettünk Európában, Orbánnak az uniós államfők között jóformán egyetlen támogatója sincsen, gazdaságilag az ország a csőd szélén áll. A rebellis magyar nép megint hozta formáját; bukásra ítélt szabadságharcot folytat a fél világgal szemben. Mert én nem hiszem, hogy az Európai Bizottságot, vagy a tagállamok többségét nagyon meghatná a főleg idős emberekből álló négyszázezres tömeg. Ezek az emberek nem értik, nem akarják megérteni - akárcsak a kormány, hogy az Orbán féle politizálás nem fér össze az Európai Unió által vallott demokratikus értékekkel, még akkor sem, ha az Alkotmány (alias Alaptörvény), vagy a kétharmados sarkalatos törvények betűi nem állnak ellentétben a vonatkozó uniós jogszabályokkal. Az Orbán mellett és az Unió ellen (a békéért?) tüntetők már régen nem hallgatnak az észérvekre. Azt már megszoktuk, hogy a politikusok hogyan térnek ki a kényes kérdések megválaszolása elől, hogyan beszélnek mellé, hogyan próbálnak hülyét csinálni a kérdezőkből. Na de hát ők politikusok, ami kis hazánkban lassan a hazudozás, a korrupció, a cinizmus és becstelenség szinonimája lesz. De miért kell ezt utánozni az egyszerű embereknek? Érvekre érvekkel kellene válaszolni és nem érzelmekkel, a vezér iránti vak hűség kinyilatkoztatásával. A gazdaság viharzó tengerén süllyed a magyar hajó, de a legénység ahelyett, hogy a ballasztot dobná ki a hajóból, hagyja, hogy újabb lékek keletkezzenek rajta. Tudom, hogy mit beszélek. Van egy blogom és időnként meg-megszólalok, mint ahogyan itt és most teszem. A kommentek nagyon tanulságosak, jön vélemény, észrevétel jobbról és balról is, aminek mint szerző, tulajdonképpen örülnöm kellene. Nagyon tragikusnak találom viszont, hogy az érezhetően jobboldalról érkező kommentek minden tárgyilagosságot nélkülöznek, erejükből, intelligenciájukból csak pocskondiázásra telik.
Orbánt és a magyar jobboldalt, már sok mindenhez hasonlítottam, de a fasisztákhoz még nem és nem is állítom, hogy ők azok. De óhatatlanul eszembe jutnak a német fasizmus utolsó órái, amikor az orosz csapatok, már a városok határában álltak, és Hitler elvakult hívei még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy a teljes vereség előtt még kivégezzék azokat, akik a fegyverletétel, a megadás hívei voltak!
Magyarország végletesen kettészakadt és nem is feltétlenül két egyenlő részre. De van két tábor, amely közt már nincs átjárás, nincs párbeszéd, csak süketelés. Az ellenzéknek a Parlamentben semmi lehetősége sincs a politika alakítására, az utcát is a jobboldal uralja (még?). Meddig tartható fenn ez az állapot, miközben az ország a gazdasági csőd felé halad. A tehetetlenség érzése, a süketek párbeszéde a másik oldallal előbb utóbb robbanással fenyeget. Talán polgárháború nem lesz, ahogy annak lehetőségét Charles Gáti magyar származású amerikai politológus nemrég vizionálta. A háborúkat fegyverrel vívják és ennek bekövetkeztére Magyarországon ma nem látok esélyt. De arra igen, hogyha a kormány tovább feszíti a húrt és a jobboldal továbbra is bedől a nacionalista, populista retorikának és a kormány még a tüntetésekre alkalmas helyeket és időpontokat is elveszi a baloldaltól, akkor ez erőszakba torkollhat.


Budapest, 2012. január 24-én

Orbán apánk, az elesettek védelmezője

Most már megnyugodtam; utazhatok a világ bármely felébe, mindig magam mellett fogom érezni szeretett miniszterelnökünk védő jobbját. Ha autóbaleset ér netán a burmai országutakon, vagy ha felelőtlenül belekeveredem regionális fegyveres konfliktusokba és megsérülök, tudni fogom, hogy számíthatok Orbán apánkra, Magyarország szeretett miniszterelnökére. Tudom, hogy rögtön utasítani fogja külügyminiszterét, hogy szólítsa fel a burmai kormányt, hogy cserélje le az összes 5 évnél idősebb járművét és csak 10 éves jogosítvánnyal bíró sofőrök vezessenek turistákat szállító járműveket az országban. Abban is biztos vagyok, hogy a biztosítótársaság helyett közpénzen kormánygépet fog küldeni hazaszállításomhoz - amennyiben megsebesültem vagy elhaláloztam - és ha elrabolnak azok a fránya törzsek, rögtön elküldi unatkozó kommandósait, hogy kiszabadítsanak, vagy ha el sem raboltak, akkor meg azért, hogy hazakísérjenek egészen a lakásajtómig. Csodálatos világ köszönt ránk! A miniszterelnök, mint a nép gondoskodó atyja minden felelősséget levesz a vállunkról. Nem kell már elgondolkozni azon, hogy fejlődő országba utazni sok tekintetben veszélyes dolog; sok a matuzsálemkorú jármű, ha vannak is közlekedési szabályok, azokat nemigen tartják be, a gázt pedig a padlóig nyomják a merész sofőrök. Az sem baj, ha az ember nem köt balesetbiztosítást, hisz majd egy országos gyűjtésből befolyik annyi, amennyit a biztosító fizetett volna. A Külügyminisztérium által veszélyesnek minősített országokba, övezetekbe is nyugodtan elutazhatunk, kommandósaink a fogadó ország helyett is helyt fognak állni. Szegények itthon úgyis sokat unatkoznak, tyúktolvajokra csapnak le sötét éjszaka kellős közepén teljes fegyverzetben, de sokszor a szomszédot sem kímélik, ha téves cím miatt oda törnek be.
Orbánnak ez a viselkedése régi emlékeket idéz fel bennem. Az 1960-as évek vége felé egy darabig a kommunista diktatúrát megtestesítő NDK-ban (gyengébbek kedvéért a Német Demokratikus Köztársaságban) éltem, ahol akkor Valter Ulbricht volt a teljhatalmú államfő. Ő volt az, akit a média úgy állított be, mint aki minden szinten atyai gondoskodással viszonyul népéhez, mindenhez ért és mindenkinek osztja jótanácsait. Megjegyzem, hogyha Herr Ulbricht a mozikban feltűnt a vetítővásznon, már 1968-ban is enyhén szólva kuncogás fogadta a nézők egy részétől. Nekünk újkori történelmünk során - keletnémetekkel együtt - volt már egy Sztálin „apánk”, de volt saját Rákosi „apánk” is. Így kis úttörőként gyakran kellett énekelnünk az iskolában a „Rákosi a legjobb apa, minden dolgozó a fia…” kezdetű dalt. Úgy tűnik, hogy most újabb „apa”, az Orbán „apa” van készülőben. Nem csodálkoznék, ha Semjén Zsolt már kiadta volna a parancsot, hogy legnevesebb szövegíróink és zeneszerzőink írjanak már egy Orbán Viktort dicsőítő hazafias dalt. A kereszténydemokrata képviselő nemrég a sajtónak ugyanis arról beszélt, hogy meg kellene fizetni olyan újságírókat, illetve sajtócikkeket, amelyek a kormányt dicsőítik.
A másik emlékem az Amerikai Egyesült Államokba visz, ahol 1971-ben fél évet tölthettem olyan körülmények között, amik lehetővé tették, hogy jól megismerkedjek az amerikai emberekkel, az amerikai életformával. A tanulmányút egyik fő tanulsága számomra az volt, hogy jó amerikai állampolgárnak lenni, nagyszerű dolog lehet amerikai útlevéllel utazni szerte a világban, mert az amerikai kormány minden egyes állampolgárával számol és elszámol. Nos, nekem úgy tűnik, hogy Orbán a kommandósok Etiópiába küldésével, az Egyesült Államokat akarja másolni és ezáltal olyan hatalmat vindikál magának, mint amivel az Egyesült Államok elnöke rendelkezik. Az is járhatott talán a fejében, hogyha már elvesztette a szabadságharcot az Európai Unió és a Nemzetközi Valuta Alappal szemben, akkor a fantom ellenség ellen majd beveti kommandósait. Ez biztos hoz a konyhára valamit!
Orbán sok tekintetben azonban téved; Magyarországon ő csak miniszterelnök (egyelőre), míg a mindenkori amerikai elnök jogköre az övénél jóval szélesebb. A gazdag Amerika megengedheti magának, hogy a hagyományokat követve minden külföldön bajba került amerikai állampolgárért felemelje szavát. Ehhez megvan a tekintélye, a technika és anyagi háttere. De hogy jön ide a jelentéktelen, kicsiny és - legalább is az USA-hoz képest – szegény Magyarország? Nagyon túlzó és disszonáns a kormánynak úgy az egyiptomi buszbalesettel, mint az etiópiai halálesetekkel kapcsolatos reagálása. Noha Orbán gesztusa dicséretes, ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az keményen propaganda célokat szolgál. Van a magyar határokon belül sok szegény, hátrányos helyzetű polgár, aki – bár megérdemelné, de messze nem kap annyi figyelmet és törődést, mint az Egyiptomban és Etiópiában szerencsétlenül járt honfitársaink.



Budapest, 2012. január 22-én

Végjáték a Duna mentén

Csak a kormányban vakon hívők, meg a legnaivabb polgárok hihetik, hogy bármi is változott a magyar kormány politikájában a tegnapi Orbán-Simor találkozója után. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a találkozót a jegybank elnöke kérte. Ezek szerint Orbán nagy kegyesen beleegyezett a megbeszélésbe, mert úgy gondolta, hogy ezzel port hinthet a nemzetközi pénzvilág, a hitelezők, az IMF és az Európai Unió szemébe. Egy nyilatkozattal helyettesítheti, kiválthatja a jegybanki törvény megváltoztatását, amely úgy tűnik, hogy az IMF-el és az Unióval kötendő megállapodás egyik legfontosabb előfeltétele. Csakhogy Orbánnak már nincs hitele; sem itthon, sem külföldön. Orbán vagy nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy amikor például az amerikai külügyminiszter rosszallását fejezi ki valami felett, az valójában ennél több. Ez azt jelenti, hogy „bár mi nem avatkozunk be a belügyeitekbe, de ez nekünk nem tetszik és ha ti ezt nem veszitek figyelembe, akkor ennek meg fogjátok fizetni az árát”. És ezt már fizetjük is. A magyar valuta leértékelődött, kölcsönt a pénzpiac nehezen ad és ha igen, akkor magas kamatra. Ebbe tönkre fog menni az ország.

Orbán rossz úton jár(t), mikor azt hitte, hogy a sokat hangoztatott kétharmadával szerzi meg a pénzpiacok bizalmát, mondván, hogy nincs még egy ilyen szilárd helyzetű kormány Európában. Benne lehet bízni. De ez nem jött be. Orbán visszaélt a kétharmaddal. Az is kiderült, hogy szavai és tettei között nincs meg az összhang, hisz maga mondta, hogy ne azt figyeljék, amit mond, hanem azt, amit cselekszik. Paradox módon éppen a kétharmad az, ami Orbánt hiteltelenné teszi az egész világ szemében. Ugyanis, ha Orbán ma megígér valamit, akkor holnap egy egyéni képviselői indítvánnyal pont az ellenkezőjét szavaztatja meg a Parlamenttel gyorsított eljárás keretében és közben mossa kezeit.

Orbán rossz korba született; ma már nem kuruckodhat úgy, mintha a XVIII. században élne. Ma már az ország beágyazódott a világ vérkeringésébe és az egész világ ellen mégiscsak nehéz felvenni a harcot. De ő még mindig hadakozik, az ország utolsó forintjáig. A diktátorok már csak így szokták! Süket és vak lett. Nincs már az országban köztiszteletnek örvendő közgazdász vagy közéleti személyiség, aki nyíltan ki merne állni a magyar miniszterelnök mellett. Naponta kapjuk a hírt, hogy ki mindenki hátrál ki mögüle. Orbán lejáratta Magyarországot, hiteltelenné tette politikáját és természetesen önmagát. Orbánnal nem az a baj, hogy megszorításokat vezetett be (noha ő sohasem hívná így őket), hanem az, ahogy azokat bevezette. Megszorításokat a jelenlegi gazdasági helyzetben minden kormánynak végre kellene hajtania. Az orbáni politika azonban cinikus, empátia nélküli, igazságtalan, becsületes embereket mélyen sértő, nagyképű, lekezelő és embertelen.

Közben az ország morálja újabb mélypontra süllyedt; nehéz még egy országot találni Európában, ahol olyan nyíltan űznének gúnyt a köztársasági elnökből, mint itt Magyarországon. Még akkor is, ha megérdemli. Ezerszeresen.

Nem szeretek a múlton keseregni, a jelenen is csak annyira, amennyire a továbblépéshez szükséges. Mert tovább kell lépni. Egyszer az orbáni érának is vége lesz, akár csak a kommunizmusnak. A kalapos király napjai is meg vannak számlálva. Az események felgyorsulni látszanak, de senki ne várjon áttörést. Egy esetleges megegyezés az IMF-el nem fog igazi áttörést jelenteni, legfeljebb egy időre megállunk a lejtőn. A Parlament jelenlegi összetétele miatt semmiféle hiteles együttműködés nem képzelhető el a kormánypárt és ellenzék között. A megoldás az lenne, ha az ország, a kormány visszaszerzi a hitelét, ami. pedig csak úgy lehetséges, ha Orbán megy. Annak kicsi az esélye, hogy új választások révén jöjjön létre új kormány. A megoldás jelenleg csak a FIDESZ-en belülről jöhet. Úgy, hogy a párt jobb érzésű mamelukjai megbuktatják a miniszterelnököt (megvonják tőle a bizalmat), új miniszterelnököt választanak és szakértői kormányt neveznek ki.  És addig? Addig csak várjunk ölbe tett kézzel? Na jó, valami elindult; civil szervezetek, új politikai mozgalmak és az ezekre ráakaszkodó politikai pártok egyre többször hívják utcára a tömegeket. Ők mennének is, meg mennek is, de hiányzik a gyújtóhangú szónok, enélkül a tömegek mit sem érnek. Orbán ellenzéke sajnos még nem termelte ki azt a személyt, akinek a szavára megindulnának és elsöpörnék ezt a hitvány kormányt. Várni azért ne várjon senki, a kis lépések is elvezetnek előbb-utóbb a megoldáshoz. Jóérzésű polgárok kiragaszthatnának például lakásukra, házukra, villanypóznákra plakátokat mondván: „FIDESZ-esek és FIDESZ szimpatizánsok nem kívánatosak”. Választópolgárok írhatnának fideszes országgyűlési képviselőiknek és emlékeztetnék őket arra, hogy az ország sorsa előbbre való, mint a vezérhez, a párthoz való hűség.

A kommunizmus kilátástalan éveiben egyetlen kívánságomként azt fogalmaztam meg, hogy bárcsak megélném még a többpártrendszer létrejöttét. Most 22 évvel a rendszerváltás után ismét itt tartok; bárcsak megérném azt, hogy az „Orbán takarodj” kívánság valóra válik.

Budapest, 2012. január 7-én

Orbánék már a halottakat sem tisztelik

Abban a korban vagyok, amikor az emberek már gondolnak az elmúlásra és végrendeletet készítenek. Ha az utóbbit nem is teszem, de azért a családommal már közöltem, hogy hogyan szeretném megrendezni a temetésem. Kértem, hogy hamvasszanak el és a hamvaimat szórják szét a hármashatárhegyi repülőtér környékén, ahol életem során annyi sok kilométert futottam a föl-le kacskaringózó ösvényeken. Nem tartok igényt arra, hogy családomon kívül mások is emlékezzenek rám, nem vagyok közéleti szereplő, sem neves művész vagy tudós. Egy ember vagyok a sok közül, akik porból vannak és porrá lesznek. Azért választottam a temetésnek ezt a módját, mert meg akarom kímélni a családomat a temetőbe járás szomorú aktusától és ugyanakkor arra bírni őket, hogy ha rám akarnak emlékezni, akkor kiránduljanak egyet a természetbe. Nos, ha a temetésre vonatkozó törvénymódosítást elfogadja az Országgyűlés, akkor mindebből semmi sem lesz. A hamvaimat tartozó urnát nem vihetik haza a hozzátartozóim, következésképpen  a hamvak szétszórása sem történhet meg szűk családi körben. Orbánék, úgy tűnik, már a halottak végakaratát sem tisztelik; a mindenható állam hatalmát már a túlvilági életre is kiterjeszti.

Nem csodálkoznék, ha a IV. Magyar Köztársaság nem a fülkékben, fülkeforradalom útján születne meg, hanem az utcákon, valahogy úgy, ahogy az 1956-ban történt. Ekkor azonban már én is ott leszek!

Budapest, 2011. október 29.

Az írás a Metropol október 28-i számában Változhat a magyarországi temetkezési szabályozás című cikkre reagál

Wittner Mária és a nemzeti megbékélés

Nem tudom, hogy pontosan mit is csinált Wittner Mária az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt. Mi csak a hivatalos verziót ismerjük, azt, amit a jelenlegi kormányzat az orrunkra köt. Azt sem tudom, hogy W.M. vallásos-e, vagy sem. Egy biztos; akármit is csinált, nagyon megbűnhődött érte. Megértem, hogy bosszúra szomjas azok ellen, akiknek valami közük is volt az ő kálváriájához. Minden ember más és más. Vannak, akiket a keresztényi megbocsájtás vezet és vannak, mint W.M. is, akiket csak a bosszú éltet. Amit ebben a legújabb W.M. ügyben nem értek az az, hogy a kormány hogyan karolhatta fel egy beteg elme bosszút lihegő javaslatát. Orbán Viktor talán nem volt ott azon a kerekasztal értekezleten, ahol az egypárt rendszert eltemették és kidolgozták a békés átmenet részletes útitervét? Magyarországon 1989-ben, 1956-al ellentétben, békés átmenet és nem forradalom volt. A régi rend békés úton adta át a hatalmat az újnak. Ha arról talán nem is egyeztek meg írásban, de az ország lakosainak többsége úgy vélhette, hogy ezután a jog fog uralkodni és nem lesznek többé boszorkányüldözések. A régi rendszer bűnöseit a hatályos, a meglévő törvények szerint fogják kezelni. A W.M. által javasoltaknak a kormány által való felkarolása nem erről tanúskodik.

A rendszerváltozás, vagy rendszerváltás óta több mint 20 év telt el és még mindig nincs nemzeti megbékélés. Hogyan jutottunk el ide? Miért nem tudtak, tudnak a győztesek nagylelkűek lenni? 1989 óta a FIDESZ már másodszor van hatalmon; korábban is lett volna módja törvényeket hozni (igaz, akkor nem volt kétharmada) a régi rend haszonélvezői, az 56-os megtorlásban résztvevők, a kommunisták ellen. Miért kell most újult erővel kommunistázásba fogni? A kétharmad miatt, vagy azért mert a dolgok a FIDESZ szempontjából nem úgy alakulnak, ahogy ők szeretnék? A boszorkányüldözések lennének azok az intézkedések, amelyek elterelhetnék a nép figyelmét a rosszabbodó gazdasági helyzetről? Van egy másik magyarázat is. Az első szabadon választott parlamentben, sőt a kormányban is ott ültek a reform kommunisták, vagy ha úgy tetszik a köpönyegforgatók is úgy a jobb, mint a baloldalon, mert szükség volt rájuk. Az elmúlt 20 évben azonban felnőtt egy új politikai nemzedék, a régi öregek nagy része kikopott a politikai életből és egyszerre szabad lett a pálya a régi rend bosszúra szomjazó áldozatai előtt. Az ilyen W. M. féle javaslatok kapóra jönnek a csökkenő népszerűségi mutatóval rendelkező kormánynak. Egyébként is jól beillenek abba a gyakran rágalomhadjáratba fulladó eseménysorozatba, amelynek során Budai kormánybiztos előtérbe tolásával sokszor a bolhából elefántot csinálva a Medgyessy- Gyurcsány-Bajnai kormányokból meggyanúsítanak szinte mindenkit, illetve mindent az ő nyakukba akarnak varrni azért, mert ott tartunk, ahol vagyunk. Ha ez a légkör nem változik, és a FIDESZ kap még 4 évet, akkor még hosszú évekig csak azt fogjuk hallgatni, hogy mindenért a komcsik és utódaik a felelősek.

A bűnösök törvényes úton történő felelősségre vonása mindig is része kell, hogy legyen a demokratikus rendszereknek, de ugyanez vonatkozik a nemzeti megbékélésre is. Nemzeti megbékélés viszont nem jöhet létre kétharmaddal, csak konszenzussal. Az az út, amin most a FIDESZ jár, nem vezet el oda, pedig erre az országnak nagy szüksége lenne. Abba kellene hagyni már a sebek nyalogatását, a sérelmek dajkálását, mert az efajta múltba tekintés nem szolgálja a nemzet érdekét. Fogadjuk el W. M.-et olyannak, amilyen, de az ő magatartását nem szabadna a politika szintjére emelni. Az acsarkodás, a bűnbakok keresése elveszi az időt és az energiát az ennél fontosabb dolgokról. Ez a magatartás a balkáni szintre süllyeszti az országot. Pedig van kiút, vannak jó példák, még akkor is, ha minden hasonlat sántít egy kicsit. A spanyol polgárháború még élénken él minden politikailag tájékozott emberben és sokan emlékeznek talán a nem is olyan régen lezárult libanoni polgárháborúra is. Mindkét esemény borzasztó emberáldozatokat követelt és a felek mégis eljutottak a megbékélésig, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy lemondtak a bűnösök kereséséről  és megbüntetéséről. El tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehetett ez az áldozatok hozzátartozóinak. A nemzeti megbékélés mégis működik. Mikor fogja a magyar nemzet végre átlépni saját árnyékát és lemondani a bosszúról, a megtorlásról?

Budapest, 2011. október 27-én

A szerző édesapja röviddel a világháború befejezése előtt bombatámadás áldozata lett. Édesanyját a bevonuló szovjet katonák meggyalázták, textilboltját a kommunista rendszer államosította. Nála 2 évvel idősebb testvére az 56-os Kossuth téri vérengzés áldozata lett. Jómaga „egyéb” származású révén nem számított a régi rendszer kedvezményezettjei közé.

Az Országház nem a reklám helye

Eddig vártam, hátha mások, a „nagyok” észreveszik és megszólalnak olyan közmédiumban, ami olvasottabb talán, mint ez a blog. De nem, úgy látszik rám várt az, hogy én kommentáljam azt, ami az ország házában történt kedd délután. Éppen Szász Károly, a PSZÁF elnökének beszámolóját vitatta meg a Tisztelt Ház, amikor bekapcsoltam a TV készüléket. A hozzászólások elhangzása után Szász Károly reagált a hallottakra, majd egy KDNP-s képviselő méltatta és elfogadásra ajánlotta a beszámolót. Sem a nevét, sem a pontos szavait nem tudom visszaadni, mert nem gondoltam, hogy felszólalása valamikor téma lesz – nálam. Felszólalását az alábbi szavakkal zárta: „…….az országot, Mária országát”!? És ezen senki sem akadt fent a láthatólag igencsak foghíjas padsorok között, senki a képviselők közül, nem beszélve a KDNP-s levezető elnökről. Nyílván el sem jutott az agyukig, hogy az ország háza, az Országgyűlés nem a reklám helye, itt nem lehet népszerűsíteni egyetlen felekezetet sem. Magyarország, még az új Alaptörvény ellenére is világi állam maradt, ahol állam és vallás külön van választva. Nekem ne deklarálja egyetlen képviselő sem, hogy a magyar népen kívül még kinek az állama Magyarország, illetve kinek a fennhatósága alá tartozónak szeretné látni.

Ha lett volna füle akár csak egy képviselőnek, vagy a Ház elnökének az e fajta kijelentésekre, akkor azonnal szót kért volna és ezt a kijelentést töröltették volna a Jegyzőkönyvből. Érett polgári demokráciákban már csak így szokás! Igaz, hogy most éppen az ellenkező irányban haladunk. Az egyház nyomul – már évek óta. Amikor az MSZP-ből Lendvai Ildikó évekkel ezelőtt ezt kifogásolta, hatalmas volt a felzúdulás a klerikális jobboldal részéről, pedig a hittérítés mindig is része volt a legtöbb egyház politikájának sok szenvedést és vért zúdítva országokra, népekre. Szerettem volna azt gondolni, hogy Magyarországon ennek már vége, de nem. Megyünk vissza a középkorba. Nemrég valaki úgy jellemezte a keresztény és muzulmán vallás közti különbséget, hogy az utóbbi 500 évvel ez előbbi mögött kullog. Más különbség valójában nincs is. Hajlok arra, hogy elfogadjam ezt a magyarázatot. A harcias magyar keresztények most le akarják dolgozni ezt a különbséget és már látom lelki szemeim előtt, amikor Orbán Viktor és a hasonszőrűek úgy kezdik beszédüket a magyar parlamentben, ahogy a muzulmánoknál szokás, valahogy így: Isten (Allah) a mindenható és könyörületes nevében ….

A KDNP-s képviselő úrnak pedig üzenem, hogy Mexikó is Máriát választotta védőszentjének. Itt az ideje, hogy diplomáciai úton tisztázzák, hogy kit illet az elsőbbség.

Budapest, 2011. október 7-én.

Hadban állunk

A FIDESZ piszkos fantáziájának nincs határa. A legújabb arról szól, hogy a Gyurcsány kormány szándékosan hagyta elfoglalni a TV székházát 2006-ban, hogy utána meg tudja torolni azt a „békés” tüntetés résztvevőin. Mi jöhet még?

Szerintem nincs még vége annak a boszorkányüldözésnek, ami Gyurcsány Ferenc  ellen zajlik. Mert az a Napnál is világosabb, hogy minden ilyen és ehhez hasonló akció célja, hogy a volt miniszterelnököt a rács mögé juttassák. Elvégre valami eredményt végre már fel kellene mutatnia ennek a kormánynak, amely már 1 1/2 éve van hatalmon. Ha nem tud a népnek kenyeret adni, akkor majd lesz cirkusz az alattvalóknak. Na és közben hadat üzenünk mindennek és mindenkinek: a munkanélküliségnek, az államadósságnak, a korrupciónak, a bűnözésnek, a multiknak, a bankoknak, az IMF-nek és az Európai Uniónak is. Mert ha valaki nem vette volna észre, Orbán Viktor és kormányszóvivője mögül eltűnt az Unió csillagos lobogója. Van helyette csupa magyar. Nem véletlenül mondta Orbán Viktor még ellenzékben, hogy van élet az Unión kívül is. Elvégre új országot építünk: új utcanevekkel, átkeresztelt hivatalokkal, megszorítás nélküli megszorításokkal, átszervezésekkel, aminek mindig elvonás a vége.  Kapkodjuk a fejünket a körülöttünk fütyülő golyók elől és csak abban bízunk, hogy az „országvédelmi terv” majd megvéd minket.

Orbán harcias retorikája engem mártír miniszterelnökünkre, Nagy Imrére emlékeztet. Ő mondta 1956. november 4-e hajnalán, hogy „csapataink harcban állnak” a szovjet megszállókkal, reményt keltve ezáltal sok ezer naiv, politikailag tájékozatlan honfitársunkban. Bár ne tette volna. Téves helyzetmegítélése – a sikeres ellenállásra – tragédiát hozott a magyar népre: a szovjet csapatok a város egyes részeit szétlőtték, amit aztán még véres megtorlás is követett. Nagy Imre megfizette az árat, de vajon Orbán Viktor is meg fogja? Mi lesz, ha nem jön be a kalandor gazdaságpolitika, a fűhöz-fához való kapkodás. Lesz-e Orbán Viktorban elég tisztesség, hogy hamut szórjon a fejére? És lesz-e jelenlegi követőiben  annyi belátás, hogy a megfelelő pillanatban ellene forduljanak, vagy pedig „tovább dagonyáznak majd a diktatúra pocsojájában”, ahogy Kertész Ákos jellemezte a magyar népet minapi ellentmondásos írásában. Mivel nagyrészt osztom Kertész Ákosnak a magyar népről alkotott véleményét, borúlátó vagyok. Ha egyszer az Orbán korszak le is zárul, abból nem lehet majd jól kijönni. Mert ha jó is lesz a lapjárás és meg lesz a „21”, annak nagy ára lesz. Ezt az árat a megtört gerincekben, a hatalomhoz való mérhetetlen igazodásban, a szolgalelkűségben, a demokratikus gondolkodás visszaszorulásában lehet majd csak mérni. Orbán csak azért nem lesz egy újabb Rákosi Mátyás, mert nem 1945-öt írunk. Egyébként minden stimmel.

Budapest, 2011. szeptember 26-án

Mit üzent a norvég terrorista?

Nehéz jelzőket találni az oslói terrorista jellemzésére, de nem is érdemes fáradozni ezzel. Szélsőséges, fanatikus, aberrált emberek mindig is voltak és lesznek. Velük számolni kell még akkor is, ha embertelen cselekedeteiket aligha tudjuk megakadályozni. Ezek a személyek egy bizonyos véleményt képviselnek, amelyet demokratikus értékeinket semmibe véve, könyörtelen, embertelen módon juttatnak kifejezésre. Könnyű lenne azt mondani, hogy ne foglalkozzunk cselekedeteik mozgató rugóival, hiszen beteges elmékről van szó. Ez azonban nem mindig igaz. Esetünkben például a norvég fiatalember igen csak művelt, mondhatni „intelligens”, aki évek hosszú során készítette elő a kettős merényletet.

A nagy emberáldozattal járó tragédia hatásait csak akkor tudjuk enyhíteni, ha abból levonjuk a megfelelő következtetéseket. Mert, mint minden cselekedetnek, történésnek, ennek is vannak tanulságai. Itt most nem arra gondolok, hogy mi volt az oka annak, hogy a norvég rendőrség lassan reagált a szigeten zajló lövöldözésre, vagy hogy nem tűnt fel senkinek, hogy a merénylő milyen sok - robbanóanyag készítésére is alkalmas - műtrágyát vásárolt, stb. Nem. A merénylő üzent. Azt üzente, azt üzeni, hogy elég a liberalizmusból, elég a sok bevándorlóból, meg kell állítani a muzulmánok Európába történő bevándorlását.

Tudjuk, hogy Európában nemcsak Anders Behring Breivik gondolkodik így, hanem még sokan mások is. Sőt egyre többen. Főleg azokban az országokban, amelyek a szinesbőrü, muzulmán vallású bevándorlók célpontjai. Hogy hányan vannak, azt nem tudjuk, népszavazást arról nem tartanak, hogy milyen legyen egy ország bevándorlási politikája. Az ezzel kapcsolatos néphangulatról csak a parlamenti választások idején kapunk némi támpontot akkor, amikor azt tapasztaljuk hogy egyre nő Nyugat Európában (Hollandia, Franciaország, Belgium) azoknak a pártoknak a súlya és népszerűsége, akik ellenzik azt a fajta liberális bevándorlási politikát, amit egyes emberjogi szervezetek a humanizmus és az egyetemes emberi jogok jegyében valósággal rákényszerítenek a kormányokra.

Sokszor beszélünk a mindennapi életben szélsőségekről, kezdve a politikai szélső jobbal és szélső ballal, a vallási (legyen az muzulmán, zsidó, vagy akár keresztyén) fanatikusokon keresztül az állatvédő egyesületek, a Greenpeace és egyes emberjogi szervezetek militáns tagjaival bezárólag. Ezekre az jellemző, hogy a globális politikában, a gazdaságban, a társadalomban részérdekeket képviselnek, de azt szeretnék, ha az általuk felvetett problémákat a kormányok azoknak elsőbbséget adva kiemelten kezeljék. És ha azok nem úgy tesznek, mert sokszor nem is tehetnek úgy, hiszen nekik számtalan érdeket kell összehangolniuk, akkor az erőszak, a megfélemlítés eszközéhez nyúlnak.

A kettős merénylet után elhangzottak az első reakciók a kormányok, politikai pártok részéről. Minden, magára valamit is adó szervezet mélyen elítélte a barbár cselekedet. Nem is tehetett másképp és nem is hiszem, hogy valaki is mást várt volna. A hivatalos norvég reakció az volt, hogy nem engedünk a terrornak, Norvégiában még több liberalizmus, még több demokrácia lesz. A norvégok nem félnek, nem akarnak félni és tízezrével mentek az utcára kifejezni szolidaritásukat az elhunytak hozzátartozóival. Mások azt mondják, hogy Norvégia már soha nem lesz az régi, nyitott társadalom; a biztonság érdekében fel kell majd áldozni valamennyit a szabadságból.  Szóval sok mindenről esik szó, csak egyről nem. Arról, ami kiváltotta Behring Breivik akcióját: Norvégia bevándorlási politikájáról, aminek eredményeként a főváros, Osló lakosságának egynegyede már a bevándorlók közül kerül ki és van a városnak olyan negyede, ahol csak szinesbőrü muzulmánok laknak. A helyi lakosoktól vallásukban, szokásaikban, bőrszínükben elütő bevándorlókat, akiknek egy része ráadásul nem is igyekszik alkalmazkodni a helyi szokásokhoz, nem beszéli a befogadó ország nyelvét, bizonyára nem minden norvég öleli keblére. Nem kétlem, hogy ők a kisebbséget alkotják, csak hát a demokrácia arról is szól, hogy a kisebbségek jogait, véleményét is figyelembe kell venni. Így azokét a helyi lakosokét is, akik kevesebb bevándorlót szeretnének látni és azokból is csak olyanokat, akik maximálisan alkalmazkodnak a helyi szokásokhoz. Szép dolog a „multikulti”, de nem mindig működik. Humánus dolog segíteni a politikai, gazdasági menekülteket és az is igaz, hogy bizonyos emberi jogok egyetemesek és az is szépen hangzik, hogy „szeresd felebarátodat”. Egy bizonyos pontig ezekkel az elvekkel a legtöbb ember egyetért, de csak egy bizonyos pontig. Akiket hátrányosabban érint a sok bevándorló jelenléte, azoknak előbb lesz elegük az új vendégekből, míg másoknak nagyobb a tűrőképességük. Mert hiába beszélünk, beszélnek az emberjogi szervezetek, a bevándorlók nem alkotnak homogén közösséget. Hiába illeszkedik be esetleg a többségük, ha van köztük egy kisebbség, aki erre nem hajlandó. Nem hajlandó és ezt megteheti és meg is tette sok nyugat európai országban a kormányok túlságosan engedékeny liberális bevándorlási politikája miatt. A multikulturális társadalom víziója nem jött be, megbukott. Nem véletlen, hogy Behring Breivik haragja a norvég kormány ellen irányult és a kis szigeten a sok fiatalnak csak azért kellett meghalnia, hogy a merénylő nagyobb súlyt adjon követelésének.

A kormányoknak felelősségük van és ez hatalommal is párosul, amivel a közjó érdekében élni kell. Sajnos nem a norvég kormány az egyetlen, amelyik nem ismerte fel, hogy az általa folytatott bevándorlási politika nem talál osztatlan sikerre a lakosság körében. Nagyobb törődéssel, odafigyeléssel és kevesebb idealizmussal bizonyára a norvég kormány is tehetett volna többet a bevándorlók társadalomba való integrálásáért. És ha már nem tette, akkor figyelnie kellett volna azoknak a szavára, akik egyszerűen nem kérnek többet ezekből a bevándorlókból. Egy merénylet hatására persze nagyon nehéz változtatni bármilyen politikán; a gyávaság és a meghátrálás jele lenne, ha egy kormány a merénylőnek engedve cselekszik. Pedig előbb utóbb kell. Még akkor is, ha ez csak egy kisebbség igénye. A demokrácia végül is erről szól.

Budapest, 2011. július 26-án

Köszönjük neked Szili Katalin

Lassan véget ér az egyfelvonásos alkotmányozási bohózat és a Fideszről megint lehull egy újabb lepel. Közismert, hogy ebből a színjátékból már tavaly kivonult az LMP és az MSZP mondván, hogy nem látnak semmi esélyt sem arra, hogy észrevételeiket, javaslataikat figyelembe fogja venni az uralkodó párt. Támadta is ezért őket a FIDESZ, de még a bábelnök is és példaként hozták fel az új, „egyszemélyes” párt, a Szociális Unió elnökét, Szili Katalint, aki a FIDESZ-szel lepaktálva saját alkotmánytervezetet is benyújtott. Mondták is, hogy lám-lám így kell viselkedni egy demokráciában: nem kivonulni, hanem együttműködni. Szili Katalin Szájer Józseffel együtt eljátszotta a reá kiosztott szerepet, nevezetesen azt, hogy próbálta elhitetni az emberekkel, hogy az új Alkotmány, azaz bocsánat: az Alaptörvény széles népi konzultáción alapul. Meggyőződésem, hogy Szili Katalin komolyan hitt is ebben; egész politikai pályafutása arról szól, hogy ő a nép fia, hogy ő tudja, hogyan kell megszólaltatni őket, a nemzeti erőknek együtt kell működniük, bla, bla. Irtó jól hangzik mindez, csak éppen a lényeg felejtődött ki belőle: ez a FIDESZ-szel nem megy! Szóval miközben a bezzegfiú Szili Katalin, mit az együttműködés mintaképe szinte megdicsőült új szerepében, addig a fideszék mellett megszólaltak a naivak, az örök utópisták és idealisták, akik keményen kritizálták az ellenzéki pártokat azért, mert kivonultak az alkotmányozási folyamatból, cserben hagyva ezáltal szavazóikat, támogatóikat. És mi lett a „nóta” vége? Az, hogy Szili Katalin egyetlen javaslatát sem fogadta be a FIDESZ. Ez nagy pofon Szili Katalinnak, de vigasztalhatja magát azzal, hogy ezzel az egész színjátékkal  ismertté tette pártját és lehet, hogy ez is volt az egyik célja. Most aztán gyorsan tett egy hátra arcot és kijelentette, hogy ő sem fogja megszavazni az új Alaptörvényt.

A FIDESZ Szili Katalin kirekesztésével nem igazán mérte fel, hogy mekkora bakot lőtt. Mert az több mint hiba volt részéről, hogy a vele együttműködni kívánó Szilitől egyetlen javaslatot sem vett bele a készülő Alkotmányba-tákolmányba. Ezzel elismerte, hogy valójában esze ágában sem volt más véleményét meghallgatni és figyelembe venni, hanem csak a sajátját. Beigazolódott az is, hogy az MSZP és az LMP nagyon helyesen cselekedett akkor, amikor nem akart díszlet lenni ebben a szégyenteljes színjátékban.

Ha Szili Katalin nem lett volna, akkor erre sohasem derült volna fény. Ezért mi magyar demokraták nagyon hálásak vagyunk Szili Katalinnak, hogy akarva-akaratlanul segített lerántani a leplet az álszent és hazug FIDESZ kormányról. Köszönjük neked Szili Katalin!

Budapest, 2011. április 17-én

Utóirat: Arra azért még kíváncsi lennék, hogy a Keresztelő Szent János buzgóságát elirigylő főpolgármester mikor fogja az Alkotmány utcát Alaptörvény utcává átnevezni.

Egyiptom Ghandi nyomdokain

A 18 napja tartó és vértelennek mondható egyiptomi forradalom kapcsán most mindenki megtudhatta - például a magyar köztelevízióból, hogy az immár leköszönt egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak egy diktátor - volt. Eleddig úgy tudtuk, hogy Mubarak elnök a közel-keleti politikai stabilitás megteremtője, aki hajlandó volt az arab országok közül elsőnek békét kötni a zsidó állammal, aki letörte hazájában a szélsőséges iszlám mozgalmat, és aki stabilitást hozott Egyiptomnak azon az áron is, hogy hatszor kíséreltek meg ellene merényletet. Mubarak abszolút szalonképes volt a Nyugat számára egészen a 18 nappal ezelőtt kitört tüntetésekig. Ahogy fordult a kocka a kairói utcákon a tüntetők javára, egyre fogyott az egyiptomi elnök támogatóinak száma. Mára már a barátból és szövetségesből megvetett diktátor lett, akit a Nyugat ejtett, mert győzött az utca népe. Persze nincs is ebben semmi különös; a politikában az egyén csak addig fontos, amíg az általa követett politika megfelel a saját népének és/vagy a nemzetközi érdekeknek. Embereket le lehet váltani és elűzni, de népeket nem. (Bár ennek a Sztálin vezette Szovjetunió többször is ellent mondott, amikor egész népcsoportokat telepítettek át a birodalom egyik végéből a másikba.) Mubarak sorsa két tanulsággal is szolgál. Az egyik az, hogyha valaki sokáig marad a hatalomban, akkor az megfertőződik, és előbb utóbb elveszti a dolgok feletti tisztánlátását. A másik az, hogy legyen bár a legjobb és leghűségesebb szövetséges, ha nem tudja maga mögé állítani a népét, a korábbi barátok az új „lóra” tesznek. Mert Egyiptom fontos a Nyugat és a világ számára Mubarakkal, vagy Mubarak nélkül. Mubarak távozásával Egyiptomban lezárult egy 30 éves korszak, de hogy pontosan mit hoz a jövő, az még kérdéses. Azt biztosan nem, ami miatt az emberek valójában az utcára mentek és úgy gondolták, hogy az egyiptomi elnök lemondatásával mindezt elérhetik, nevezetesen több munkahelyet, magasabb béreket, kevesebb korrupciót. Attól, hogy egy katonai junta vette át az ország irányítását, ezek a követelések egyik napról a másikra nem fognak teljesülni. Lesz majd több politikai szabadság, talán idővel kevesebb korrupció is, de az egyiptomi parasztok ebből nem sokat fognak profitálni. A kairói Tahrir téren a városi emberek és nem az egyiptomi parasztok tüntettek. Ez utóbbiak tudják, hogy az ő sorsuk nem sokat fog változni attól, hogy Mubarak ment és egy tábornok jött.

Az egyiptomi békés forradalom jelentősége mégis óriási nemcsak a muszlim országok, hanem az egész demokratikus világ számára. A világ legnépesebb arab országában fiatalok és öregek, családok és egyedülállóak valóban békés úton meghátrálásra kényszeríttettek egy elnyomó rezsimet. Igaz, hogy e tekintetben a szintén világinak mondható Tunézia mutatta példát a maga jázminos forradalmával. Egyiptom és Tunézia között azonban nagyságrendi különbség van az előbbi javára. Az utca népe mellett az események fontos tényezője volt a hadsereg és a Muzulmán Testvériség nevű mozgalom. Míg az előbbi azzal járult hozzá a forradalom sikeréhez, hogy fenntartotta a rendet, nem avatkozott bele az eseményekbe a kormány oldalán és ezzel megvédte a forradalmat, addig az utóbbi a visszafogottságával, ami nem vonta kétségbe a forradalom világi jellegét. Vannak persze országok, elsősorban Irán, aki szívesen vallási köntösbe öltöztette volna az egyiptomi tüntetéseket, de ez alkalommal pecsenyéje alighanem nyers maradt. A valójában spontán, vezetők nélkül indult tüntetés során a résztvevők többször is hangsúlyozták, hogy nem akarnak vallási államot és ez elég hihetően hangzott még akkor is, amikor megtudván, hogy Mubarak a hatalmat egy katonai juntára testálta, mindenütt felhangzott az „Allah akhbar”.

Mubarak elűzésével az egyiptomi nép megkóstolta a hatalom ízét – a mintát nyílván a Nyugattól vette - és nem csodálkoznék, ha a jövőben a demokratikusabbá váló viszonyok között még több hasonló tüntetésnek lennénk tanúi az egyiptomi városokban. Ha lesz egyáltalán Egyiptomban nyugat típusú demokrácia, annak kialakulása hosszabb időt fog igénybe venni, de azt látni kell, hogy valami elindult az arab világban: előbb Tunézia, aztán Egyiptom és Jemen, és Jordániáról se feledkezzünk meg. És aztán itt van még Irak is a maga többpárti demokráciájával. Igaz, egy kis szépséghibával, mivel az ottani demokratikus viszonyok nem hoztak békét a vallási felekezetek között. Egyelőre. Valami azért elindult és akik túl hamar kudarcra ítélték az amerikaiak iraki beavatkozását, előbb utóbb talán belátják, hogy a demokráciának ára van, de a világ úgy biztonságosabb, ha minél több országban demokrácia uralkodik.

Most, hogy győzött az egyiptomi forradalom, a világ fejlett országai sietnek kinyilvánítani szolidaritásukat az egyiptomi néppel, dicsérik a megmozdulás békés jellegét, benne a fiatalok és a hadsereg szerepét. Végre a sok hímezés hámozás után nem kell többet taktikázniuk, hogy a tömegek, vagy Mubarak mögé álljanak. Elérkezett az ideje annak is, hogy befagyasszák a Mubarak család svájci bankszámláit. Míg Oroszország nagy bölcsen hallgatott, addig az USA az eltelt 18 nap során sok kétértelmű nyilatkozatott tett nem tudván, hogy mi lesz a tömegmegmozdulás kimenetele. És Magyarország? Hallott valaki állásfoglalást hivatalos magyar szervek, személyek részéről? Nem tudok róla. Azt viszont tudom, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök volt az egyiptomi diktátor utolsó magas rangú vendége, akivel több egyezményt is aláírtak. Úgy látszik, hogy Orbán rossz lóra tett. Ő egyébként sem válogatós, főleg akkor, ha hatalmon van. Az emberi jogokat „sárba tipró” Kínába is ellátogatott, pedig ellenzékben a hasonló lépésért kígyót, békát kiáltott az előző kormányra. Most azonban, ha nem akar kimaradni a sorból, el kellene felednie az egyiptomi látogatása miatt esetleg most utólag érzett rossz szájízét és gratulálni az egyiptomi népnek a diktátor elűzéséért.

A kairói Tahrir tér bevonult a történelembe. Nevéhez méltóan (a tahrir arab szó valamennyi neves hírügynökség szerint „felszabadulás”-t jelent szemben a magyar köztelevízióval, aki a szót következetesen „szabadság”- nak fordította) helyszíne volt egyfajta felszabadulásnak, ami remélhetőleg előbb utóbb megteremti a demokratikus Egyiptomot.

Budapest, 2011. február 11-én

Viselkedni még egy miniszterelnöknek is tudni kell

Amint az várható volt, Orbán Viktor miniszterelnök alapos fejmosást kapott az Európai Parlament szocialista, liberális és zöld frakciójának tagjaitól a magyar médiatörvény miatt. Megértő szavakat csak a saját néppárti frakciójától kapott, noha azok sem vették védelmükbe az új magyar sajtótörvényt. Hála a magyar köztelevíziónak, ha megvágva és nem is élőben, de mégis jól láthattuk a televízió képernyője előtt ülve, hogy a vitában a magyar miniszterelnök „megmérettetett és könnyűnek találtatott”. Hallhattuk, hogy szinte belerekedt a vitában, a  felszólalásokra adott viszontválaszába. Indulatosan, szinte eltorzult arccal, a jó modort (ha a kézcsókok osztogatásán kívül volt egyáltalán valaha is jó modora) feledve vagdalkozott az őt ért támadásokra, aminek csúcspontja az volt, mikor Hugo Chavez venezuelai elnökhöz hasonlította a zöldek egykori fenegyerek képviselője. A képviselő úr felszólalásának hangneme sem volt egyébként diplomatikus, de azt intézze ő el a választóival. Nekem Orbán Viktorral van problémám, aki (ismét) szégyent hozott ránk, magyarokra, Magyarországra. Nem azért, mert próbálta védeni a vélt, vagy valós igazát, vagy tán azért, mert az ellene irányuló támadásokat, mint a magyar nép elleni támadást - keményen visszautasította. Nem! Hanem azért, ahogyan ezt tette. Egy miniszterelnök, nem viselkedhet úgy, mint elefánt a porcellán boltban. A diplomáciában (már ha tudja Orbán Viktor, hogy mi is az), így az Európai Parlamentben is, vannak íratlan viselkedési szabályok, amelyekhez jó, ha egy politikus tartja magát. A köztelevízió, hogy mentse a menthetetlent, rögtön Vaclav Klaus cseh elnökkel példálózott, aki (euroszkeptikus politikája miatt) hasonló fogadtatásban részesült egykor az Európai Parlamentben. A hírolvasó csak arra a különbségre felejtette el felhívni a nézők figyelmét, ahogy a két politikus az őket ért bírálatot fogadta: míg a magyar miniszterelnök szinte magából kikelve utasította vissza az őt ért vádakat, addig a cseh elnök csak mosolygott.

Orbán Viktor ismét nagyot alakított; immár sokadszor tett bizonyságot arról, hogy nem bírja a kritikát és csak ellenfél nélkül tud „focizni”.

Miniszterelnök Úr! Én szégyellem magam. Ön miatt.

Budapest, 2011. január 19-én

Nem mai történet, de ma is aktuális. Elolvasása után sokaknak talán kinyílik a szeme és rájön arra, hogy milyen világban élünk is. Az igaz történet egyik tanulsága az, hogy az nem rendszerspecifikus.

Egy köztisztviselő viszontagságai

A történet lényegében egy köztisztviselő  karrierjének utolsó 7 évét öleli fel. Igaz történet; a leírt események nagy része dokumentumokkal bizonyítható. Ez a hét év egybeesik Magyarország uniós tagságra való felkészülésének utolsó éveivel és még inkább az Európai Unió SAPARD nevű mezőgazdasági és vidékfejlesztési előcsatlakozási segélyprogramjának magyarországi bevezetésével. Az írás egy olyan emberről szól, aki munkájában németesen precíz és igényes, mindent észrevesz és szóvá tesz, kritikus és önkritikus, elvtelen megalkuvásokra nem hajlandó – tehát nem erre a világra való, legalább is nem köztisztviselőként. Tragédiája, ha szabad ezt a kifejezést itt használni, az, hogy az utolsó pillanatig hitt abban, hogy ennek az országnak a közigazgatásban szüksége van nyelveket beszélő jó szakemberekre, ahogy  az olyan gyakran elhangzott az utolsó években.

Bye, bye India

Már a Himalaya felett repültek. A nappali fényben szikráztak a hegység hófödte csúcsai. Ez volt az első (és talán az utolsó?) alkalom, hogy az India-Európa közti távon nappal repültek. A nagy légitársaságok az európai nagy légikikötők és Delhi közti utat valami okból mindig éjjel tették meg, így az elmúlt 3 évben ilyen pazar látványban nem volt része. A hatalmas utasszállító csendesen duruzsolt, felesége szótlanul ült mellette. Nem érezte jól magát. Akkor még egyikük sem tudta, hogy ez már a malária első jelei voltak. Így hát, miközben nézte az alatta elvonuló tájat, csöndesen szőtte gondolatait. Négy év indiai tartózkodás után, vajon milyen jövő vár reá otthon, hazájában. Vajon megérte-e 51 évesen fölégetni maga mögött az otthoni szálakat és belevágni az indiai kalandba? Szerette volna meghúzni a négy év mérlegét, de tudta, hogy ez most még lehetetlen. Minden attól függ, hogy mit hoz a jövő. Kap-e egyáltalán megint állást otthon és ha igen, milyent? Feleségéért nem aggódott, őt kötelesek visszavenni régi munkahelyén. A gyerekekért sem. Ők, bár sok barátot hagytak négy évvel ezelőtt otthon és az otthonitól eltérő oktatási rendszerben vettek részt, ennek több volt az előnye, mint a hátránya. Az Indiában angol nyelven folytatott középiskolai tanulmányok jó alapot adtak az otthoni folytatásra az általuk választott felsőfokú oktatási intézményben. Látszólag őt is várta állás a Külügyminisztériumban (KÜM-ben), de érezte, hogy itt valami nem stimmel. Ismerte az otthoni hivatalok működését és az ő sajátos helyzetét, nem igen hitt hát a hazarendelő utasításnak, amelyben az állt, hogy elhelyezéséről, új beosztásáról a Minisztérium fog gondoskodni. Már csak azért sem bízott az „ígéretben”, mert nem volt „kebelbéli”; úgy dolgozott négy évig az ország új-delhii nagykövetségén, hogy nem volt igazán külügyes. Szerződéses volt, egy kiküldetés időtartamára. Ez utóbbival még tulajdonképpen szerencséje is volt, mert a négy év majdnem össze is jött, bár nem sok hiányzott, hogy ne így legyen. Szakdiplomata, tudományos-technológiai attasé (TéT attasé) volt tanácsosi rangban a követségen. Ehhez fel kellett adnia a nagy tekintélyt jelentő állását a budapesti brit Nagykövetségen, ahol a Kereskedelmi Osztályon kereskedelmi titkár volt minisztériumi főosztályvezetői fizetéssel. Ez 1993-ban volt, akkor, amikor – hála a bimbódzó demokráciának – először lehetett az „utcáról” pályázni az attaséi állásokra. Úgy gondolta, hogy szép-szép Őfelsége II. Erzsébet kormányát szolgálni, ő azért inkább a Magyar Köztársaságot szolgálná. Mindig is ez volt a vágya, mindig is készült erre. Azért tanult nyelveket, azért járta a világot, hogy egyszer ő is tehessen valamit a népek barátságáért, az országok együttműködéséért lehetőleg „címeres melegítőben”. És sikerült, méghozzá Indiába. A pályázati kiírás ugyanis több szóba jöhető állomáshelyet jelölt meg és amikor a felvételi bizottságban megkérdezték tőle, hogy Indiába is elmenne-e, igennel válaszolt – egyedül a végül is kiküldetést nyert 6 személy közül. Csak annyit jegyzett meg, hogy „bárhova”, ahol gyermekei megfelelő oktatása biztosított.

Új beosztásában egyszerre két gazdája lett, aminek hátrányát később bizony gyakran érezte. Volt egyszer az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB), mint szakmai felettese és aki a pályáztatást és a felvételt bonyolította, valamint a KÜM, akitől végül is a kinevezését kapta, majd később a kihelyezési utasítást is. Ide is, meg oda is kellett igazodnia, miközben a két fél (az OMFB és a KÜM) egy csomó dologban nem igazán tudott megegyezni, aminek persze elsősorban ő itta meg a levét nyílt, őszinte és szókimondó, intrikákra nem hajlamos magatartása miatt. De menjünk sorba. A jövendő diplomatáknak fel kell készülniük új feladatukra, ami hosszabb-rövidebb időt vesz igénybe. Ez nála májustól szeptemberig (!?) tartott, holott éveken keresztül foglalkozott nemzetközi kapcsolatokkal egy másik minisztériumban. Új attasé kollégái már régen elfoglalták állomáshelyeiket és ő még mindig, hol a KÜM-ben, hol az OMFB-ben csücsült. Az okok között feltehetően a rossz szervezés és az anyagiak is közrejátszhattak, mivel szeptember elején Budapesten egy TéT attaséi konferencia volt, ahol mind a 10 magyar TéT attasénak szerepelnie kellett. Így a KÜM egy Delhi-Budapest, Budapest-Delhi repülőjegyet mindenképpen megtakarított. Ezen a konferencián is elhangzott kiküldői szájából, hogy az indiai TéT attasé illetékes lesz (talán az „akkreditálás” szó nem került említésre) Thaiföld, Malajzia és Szingapur vonatkozásában is. De csak ennyi, és szegényt odaengedték a sajtó karmai közé, akik persze rögtön megkérdezték, hogy ez hogy és mint lesz. Igazán már nem emlékezett rá, hogy mit válaszolt, de még valahogy kivágta magát. Ugyanis a dologból végül nem lett semmi, bár ő mindent elkövetett, hogy ne így legyen. Ahogy mindent, úgy ezt is komolyan vett. Úgy is mondhatni, hogy nagy nehezen kiharcolt egy thaiföldi akkreditációt, de odautazni már nem engedték. Ennyit a KÜM kijelentésének komolyságáról, bár ez lett volna csak az egyetlen ilyen eset!

1993. szeptember 17-én aztán végre családjával együtt megérkezett Delhibe. A külügyes kollégák által történt fogadtatás vegyes volt. A legkellemetlenebb az volt, hogy a gyermekek számára szóba jöhető iskolákban a tanév már régen elkezdődött, de így is még vagy egy hét eltelt, míg megkezdhették tanulmányaikat angol nyelven, azon a nyelven, amit nem is értettek.

Gondolataiból az utaskísérő megjelenése zökkentette ki; egy pohár narancslét hozott. Kitekintett az ablakon. Alattuk sivatagos táj húzódott; valahol Üzbegisztán felett repülhettek. Megint végigsuhant előtte az Indiában eltöltött közel négy év. A saját beilleszkedése az új körülmények közé viszonylag gyorsan ment. A kis magyar kolónia legidősebb tagja volt a maga 51 évével, de sofőr nélküli szolgálati autóját mindjárt maga vezette az indiai főváros kaotikus forgalmában, ahol ráadásul „balra tarts és jobbra előzz” a szabály; egy örökség az angol gyarmati időkből. Bár az időjárást tekintve a legkellemetlenebb évszakban érkeztek (a monszun utáni időszak párás melege uralkodott 38 C fok meleggel és 90% páratartalommal), két napra rá elindult egy, a kanadaiak által szervezett jótékonysági utcai futóversenyen, ahol az öt kilométeres távon mindjárt a harmadik lett. Ezt a teljesítményt később még megfejelte azzal, hogy a következő három évben az évente megtartott delhii félmaratoni futóversenyen a legeredményesebb külföldi versenyző volt. Irodájában egy hét alatt berendezkedett és dolgozni kezdett. Saját feladata – a magyar-indiai tudományos kapcsolatok ápolása – nem túl sok idejét emésztette fel, ezt elég hamar észrevette. Így aztán még örült is annak, hogy a nagykövet megbízta sajtójelentések készítésével és esetenként a konzul helyettesítésével is. Történt mindez annak ellenére, hogy a TéT attaséra érvényes OMFB - KÜM megállapodás ezt valójában nem tette lehetővé. Ő azonban szeretett dolgozni, örült, hogy hasznos lehet. Arra gondolt, hogy így majd elejét lehet venni azoknak a súrlódásoknak, amelyek a vérbeli külügyesek és a hozzá hasonló, „kívülről jöttek” között elő szokott fordulni. Nem is volt ezzel baj egy darabig. Pontosan 1 évig. Ekkor kellett ugyanis évi jelentést érni, amiben többi közt azt is fel kellett tünteni, hogy különböző tevékenységei milyen százalékos arányban oszlanak meg. És ő itt elkövette első nagy hibáját: őszintén válaszolt a kérdésre és bár a jelentést a nagykövet aláírásával szentesítette, tehát valósnak ismerte el a jelentés tartalmát, otthon a nyári szabadság alatti kiértékelésen súlyos elmarasztalásban részesült az OMFB részéről. Azt mondták neki, szó szerint, hogyha nem intézi el, hogy a nagykövet vonja vissza az egyéb munkák elvégzésére adott utasítását, akkor haza fogják hívni és kilátásba helyezték azt is, hogy erre felhívják a nagykövetet felügyelő KÜM részleg figyelmét. Mint később kiderült, ezt meg is tették annak ellenére, hogy kimondottan kérte, hogy ezt ne tegyék, mert egyrészt alapfeladatát így is el tudja látni, másrészt ez meg fogja rontani közte és a nagykövet közti viszonyt. Így is történt, bár kezdetben ennek nem mutatkoztak a jelei. A szabadságról visszatérve folytatta munkáját a megszokott mederben. Lassan azonban világossá vált számára, hogy miért nem köti le teljes idejét az alaptevékenysége, noha mindent megpróbált, hogy így legyen. Az egyik legfőbb ok a Delhi Magyar Kulturális Intézet léte volt. Egy korábbi megállapodás alapján ők gondozták a Magyar Tudományos Akadémia indiai kapcsolatait, a magyar-indiai tudományos csereprogramot. Mivel az Intézet állandó küzdelmet folytatott akkoriban a puszta fennmaradásáért, oroszlánként védte saját érdekeit. Abba beavatkozni a TéT attasénak nem lehetett, még abban a minimális mértékben sem, amire otthonról az OMFB-től utasítást kapott. A nagykövet ebben a „hatalmi harcban” az Intézet oldalára állt és a TéT attasét teniszdiplomáciával próbálta kompenzálni, értsd ezalatt, hogy többször meghívta teniszezni. Egy alkalommal aztán bevallotta neki, hogy felettesei miatta elmarasztalták és ha ez még egyszer megtörténik, akkor ki fogja jelenteni, hogy Indiában nincs szükség TéT attaséra és ezt az állást tulajdonképpen neki köszönheti. Most, hogy összekapcsolódtak a szálak, végre megértette, hogyan is lett ő Indiában az első (és mint később kiderült, az utolsó) főállású TéT attasé. 1992-ben ugyanis a magyar államelnök Indiában járt és útjára elkísérte többek között az OMFB elnöke, egy nagyhírű tudós is. Itt történt döntés arról, hogy legyen Indiában is főállású TéT attasé. A nagykövetnek nyilván nem esett nehezére a rosszul tájékozott vendégeket meggyőzni arról, hogy micsoda perspektívái vannak a magyar-indiai tudományos-technológiai kapcsolatoknak. Egy új követségi poszt létrehozása természetesen növelte a nagykövet tekintélyét is. A valóság azonban egész más volt. Az OMFB és indiai partnere közt megkötött kétoldalú egyezmény, ami a gerincét adta volna az attasé munkájának, valójában porhintés volt. Amikor egyik pontjának végrehajtását segítve az attasé elérte, hogy az indiai fél képviselőjét Budapesten fogadják egy híres magyar orvosi intézményben, egyáltalán nem veregették meg a vállát érte. Hiába alakított ki nagyon jó személyes kapcsolatot indiai partnereivel, otthon nem igazán voltak vevők a lehetséges kapcsolatokra. A négy év alatt is csak egyetlen látogatója volt az OMFB-től, egy főosztályvezető, aki hazatérése után röviddel meg is vált munkahelyétől. Annyit már megtanult, hogy a követséget és annak munkatársait igazán az minősíti, hogy mennyi magas rangú látogatót fogadnak otthonról. Kellett volna neki is a kapcsolati tőke, ami majd álláshoz segíti otthon, de az nem jött. A kiküldetése második évében már egyértelművé vált, hogy az egész kétoldalú egyezmény csak arra jó, hogy néhány, egymás országa iránt kölcsönösen érdeklődő indiai és magyar kutatót a felek megutaztassanak. A négy év során még egyetlen közös tudományos cikk sem jelent meg a magyar-indiai együttműködés eredményeként! Így nehéz volt dolgoznia. A harmadik év végén új főnököt, nagykövetet kapott, aki tanulva elődjének példájából, már csak a konzul helyettesítését bízta rá pluszmunkaként. Pedig ideje lett volna bőségesen. Az történt ugyanis, hogy az OMFB úgy döntött, hogy takarékossági okokból megszünteti a delhii TéT attasé posztot (amivel elviekben ő is egyetértett) és őt arra utasította, hogy a magyar-indiai TéT kapcsolatokat csak a legszükségesebb mértékben ápolja! Emberiességi megfontolásból így kapott még egy kegyelem évet és ezért még tulajdonképpen hálát is érzett, belsőleg azonban egy olyan kudarcot, amiről a legcsekélyebb mértékben sem tehetett.

Nagyon nehéz volt ez az utolsó év - gondolta, miközben a repülő ablakán kitekintve meggyőződhetett arról, hogy az Aral-tó tényleg nagyon összezsugorodott. Elpocsékolt idő, vagy talán mégse? Hiszen rengeteget tanult. Néha úgy érezte, hogy az egész követséget el tudná húzni, de vajon szükség lesz-e még az ő tudására otthon?  A külügyesekre, tudta,  nem számíthat. Az egy külön kaszt, ő abba nem került be, a gyomra sem bírta volna, mert a négy év alatt sok mindennek a tanúja volt; házasságok felbomlásának, jelentések meghamisításának, a szervilizmus magas iskolájának. Megtapasztalta, hogy hogyan is működik egy követség, főleg ott, ahol nem sok munka akad. És Delhi ilyen volt; az akkori magyar kormány a minimálisra csökkentette a két ország diplomáciai kapcsolatát. 1997-ben nem csak a TéT attaséi állást szüntette meg, hanem a katonait is. A kereskedelmi képviselet létszámát egy diplomatára szűkítette és megszüntette a sajtótitkári posztot is. Látta, hogy hamis érvekkel hogyan próbálják magas beosztású magyar tisztviselőket indiai látogatásra rábírni. És ha ez sikerült, hogyan szervezték programját. Például úgy, hogy a Kulturális Intézet igazgatóhelyettese elrepült a Delhitől 900 kilométerre fekvő hindu szent városba, Varanasziba, hogy pontosan meggyőződjön arról, hogy hány órakor nyugszik le a nap. Hogy miért? Hát azért, hogy a miniszter urat pont akkor kísérjék ki a Gangesz partjára, mert akkor mutatja magát a város a legjobb oldaláról. De ez még semmi. A miniszteri látogatás hazai visszhangját olvasva a magyar sajtóban, megdöbbenve észlelte, hogy a miniszteri látogatás eredményeként felsorolt öt tevékenység, illetve program közül a miniszter valójában csak kettőt valósított meg!!!  Valamivel csak meg kellett indokolni az adófizetők felé az ilyen költséges utat, nem igaz?

A követségen a diplomáciai rangnál sokkal fontosabb volt, hogy milyen volt az illető viszonya a „gazdasági igazgatóval”. Ezt minden új diplomatába belesulykolják a kollégák. A követség területén fekvő szolgálati lakásban új bútort, vagy kárpitot a székre, ki kellett érdemelni. Neki ez csak félig sikerült. Tanácsosi rangja ellenére a nappaliban a pamlagok és fotelek kárpitja rojtos maradt és végül neki kellett néhány órára kárpitossá vedlenie, hogy a tönkrement, lestrapált bútorokat megjavítsa, hogy az a néhány vendégdiplomata, akit meg mert hívni lakásába, fel tudjon állni és ne süppedjen el a vendégmarasztaló ülő alkalmatosságban.

Tépelődéséből a légi kísérő hangja riasztotta fel: ”Kérjük a biztonsági öveket bekapcsolni, rövidesen leszállunk”. Feleségére pillantott, aki megpróbálta rosszullétét palástolni. Elvégre Indiából jövünk és a végén még karanténba dugnak itt Koppenhágában, mielőtt még hazaérkezünk – mondta.

Külszolgálatból az utcára?

Hazatérve egy nap sem telt el és feleségének már magas láza volt, a hideg is rázta. Ki kellett hívni az orvost, bár akkor már maguk is meg tudták állapítani a diagnózist: malária! Ez igen csak lenyomta az indiai kiküldetés mérlegének negatív serpenyőjét. Végül is szerencséjük volt. Az asszony időben megkapta a szükséges kezelést és egy hét alatt felépült, maradandó károsodás nélkül. Míg felesége a kórházban volt, ő megkezdte a leszerelést a KÜM-ben, tette ezt annak ellenére, hogy végül is írása volt arról, hogy továbbfoglalkoztatásáról az illetékes főosztály fog gondoskodni. Ez persze az illetékes elvtárs-urakat nem érdekelte. Az írást tekintse érvénytelennek - mondták; valamelyik ügyintéző tévedésből a szokásos, igazi külügyeseknek szánt típuslevelet küldetett ki neki! Akadt azonban a Bem rakparton tisztességes kolléga is, aki felvilágosította, hogy ebben ne nyugodjon bele és ne hagyja, hogy az utcára tegyék csak úgy. Jó esélye lenne egy munkaügyi perben, hogy legalább némi haladékot kapjon az álláskeresésre. Telefonok jöttek mentek a KÜM, közte és a TéT attasékat valójában finanszírozó OMFB között. Végül megállapodtak abban, hogy kap egy hónap haladékot és addig a KÜM dolgozója lesz, de a munka alól fel van mentve. Aki időt nyer, állást nyer – gondolta magában és felvette a kapcsolatot 8 évvel ezelőtti munkahelyével, a Földművelésügyi Minisztériummal (FM), ahonnan az elmúlt egy évben halvány ígéretekkel bíztatták. Más választása nem volt, mivel hogy nem volt kapcsolati tőkéje; mindig a munkájára koncentrált és nem arra, hogy kapcsolatok révén jusson előre. 1979 és 1989 között 10 évet töltött az FM-ben és ezalatt úgy megutálta a Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályán végzett munkáját, az ott uralkodó kilátástalanságot és a merev balos szellemiséget, hogy feleségével, amikor Indiában a jövőt, a hazai hogyan továbbot tervezték, egybehangzóan azt mondták maguknak, hogy India után bármi állás jó lesz, de az ne az FM legyen. És most mégis Canossát kellett járnia egy ici-pici állásért.

Ismét a már korábban megutált munkahelyen

Az állás a Phare Segélyprogram Irodában volt, amely egy minisztériumi osztályként szerepelt, a korábbihoz képest leszűkített hatáskörrel és presztízzsel. Járt az osztály vezetőjénél és a Humánpolitikai Főosztályon, ahol elmondta, hogy augusztus 31-el szűnik meg állása a KÜM-ben és ezért szeptember 1-vel már szeretne munkába állni. Meg is állapodtak abban, hogy szeptember 1-én munkába állhat. Igen ám, csakhogy erről mindenki megfeledkezett. Elérkezett a szeptember 1-e és neki nem volt munkaszerződése. Új munkahelye azonban „jóindulatú” volt vele szemben és azt mondták, hogy kezdjen el dolgozni, a munkaszerződést majd visszadátumozzák, ha elkészül. Így is lett. De mi is volt ez az állás, ez a munkahely? Tulajdonképpen egy szülési szabadságon lévő kolléga helyére vették fel helyettesítésre, munkaszerződéssel és határozott időre - 6 hónapra - és nem köztisztviselőként. Így elesett egy-két olyan kedvezménytől, ami csak a köztisztviselőknek jár. Mindez csak a nemtörődést, a hozzáértés hiányát jelezte az érintettek részéről, hiszen a második 6 hónapos szerződésében már köztisztviselőként szerepelt. De ne fussunk előre, menjünk sorjában. A Phare Iroda a III. emeleten volt és ő az V. emeleten kapott egy kis szobácskát. Ez ugyan csak „földrajzi távolságot” jelentett a főnöktől, de ez ugyanakkor azzal is járt, hogy nem kapott feladatot, hónapokig nem vonták be az osztály tevékenységébe, pedig könyvekből nem lehet megtanulni az Európai Unió Phare segélyprogramjának elméleti és gyakorlati működését, ami az osztály feladata volt. Mivel, mint precíz hivatalnok pontos kimutatást vezetett az általa készített iratokról, könnyen megállapítható, hogy az első iratot 1998. január 14-én (!) készítette. Lassan azért ő is kapott munkát, bár abban nem sok köszönet volt. Világosan emlékszik arra, hogy főnöke kritikátlanul fogadott el a minisztérium szakmai részlegeitől olyan Phare projekteket, amelyeknek semmi realitásuk sem volt, de jól el lehetett rágódni rajtuk. Mikor erre felhívta főnöke figyelmét, el lehet képzelni, hogy nem sok babért aratott vele. Ilyen volt például az Élelmiszeripari Főosztálynak az az elképzelése, hogy 1,2 millió euróért (akkori áron 300 millió Ft-ért!) tanulmányokat készíttetnek arról, hogy a SAPARD-féle uniós előcsatlakozási mezőgazdasági és vidékfejlesztési program keretén belül melyek azok az ágazatok az országban, ahol szükség van fejlesztésre, modernizációra. A Minisztérium és az uniós intézmények (beleértve az Európai Unió budapesti képviseletét is) sokáig „rágták a gittet”, mire rájöttek az ötlet tarthatatlanságára. Utóvizsgálat arra nézve, hogy ki kezdeményezte és hagyta jóvá (illetve ellenezte) ezt a teljesen reménytelen projektet, ami az adófizetők pénzén hónapokon, sőt éveken keresztül több köztisztviselőt is foglalkoztatott, természetesen nem volt. Ilyent az államigazgatás nem ismer.

Beigazolódott számára, hogy helyesen mérte fel helyzetét, azt, hogy itt hiába vár értelmes munkára. Más baj is volt. Főnöke - szép angol kifejezéssel - „workoholic” (munkamániás) volt nem csak azért, mert szeretett fölösleges munkát végeztetni beosztottjaival, hanem azért is, mert – mivel otthon senki sem várta – elvárta, hogy munkatársai vele együtt túlórázzanak, holott erre – ritka kivételektől eltekintve - semmi szükség sem volt. Állandóan azt hangoztatta, hogy hazaviszi a munkát, a hétvégén is dolgozik, sőt később már azzal is kérkedett, hogy éjjel is dolgozik. Pedig nem is volt mit, illetve a munkaidőt nem arra használta, amire kellett.

Panasz az ombudsmannál a kor szerinti diszkrimináció miatt

Mindez arra sarkallta, hogy megpróbáljon máshol munkát keresni. Újságban talált pályázati felhívást kereskedelmi titkári állásokra néhány fejlődő országbeli magyar nagykövetségen azzal a megszorítással, hogy 55 éves korhatárhoz kötötték a jelentkezést. Mi ez, ha nem diszkrimináció az idősebbek ellen – gondolta és felhívta az illetékes minisztérium humánpolitikai részlegét és emlékeztette őket ennek alkotmányellenes voltára. A reagálás erre az volt, hogy a megszorítást tekintse tárgytalannak és nyugodtan adja be pályázatát. A pályázat végül is sikertelen volt. Az álláshirdetéseknél a kor szerinti diszkrimináció teljesen nyíltan folyt abban az időben. Az FM például újsághirdetés útján 45 év alatti pályázókat keresett köztisztviselőnek angol nyelvtudással. Ez már sok volt neki. Neki, akinek angolja talán a legjobb volt a Minisztériumban, sok bel- és külföldi tapasztalattal rendelkezett és mégis csak 6 hónapra alkalmazták! Panaszt tett az ombudsmannál a közigazgatásban elharapódzott kor szerint diszkrimináció miatt. Vizsgálat indult, amely azzal a megállapítással zárult, hogy van ugyan ilyen, de ez „nem jellemző”. Ennyi.

Közben lejárt a szerződésében rögzített 6 hónap és semmi sem történt. Mindenki megfeledkezett róla. Ő szándékosan, mert félreértelmezett egy jogszabályt és azt gondolta, hogyha így – szerződés nélkül – tovább dolgozik, akkor a munkaviszony automatikusan véglegessé válik. Főnöke jól letolta, hogy nem szólt a meghosszabbítás miatt; véglegesítés helyett egy újabb 6 hónapos meghosszabbítás következett – ismét antedatálva. Azt azonban sikerült kiharcolnia, hogy  most már köztisztviselői státuszban legyen. Az újabb csapás a félidőben jött; főnöke (az osztályvezető) kijelentette, hogy újabb meghosszabbításra ne számítson. Álmatlan éjszakák következtek és egy újabb kísérlet új munkahely keresésére: Ismét pályázott TéT attaséi állásra az OMFB-nél meghirdetett helyek egyikére annak ellenére, hogy a korhatár – ismét – 55 év volt és ő ezt már betöltötte. A válasz jött is írásban és  menetrendszerűen: mivel túllépte a korhatárt, pályázatával nem is foglalkoztak, azt vissza sem küldték a vonatkozó jogszabály előírása ellenére. A levelet továbbküldte az ombudsmannak (Gönczöl Katalinnak), mint a kor szerint diszkrimináció kézzel fogható példáját. A válasz röviden körülbelül annyi volt, hogy egyéni sérelmekkel nem foglalkoznak!

Halvány remény

Aztán felcsillant egy halvány reménysugár; indult az Európai Unió SAPARD elnevezésű mezőgazdasági és vidékfejlesztési segélyprogramja a csatlakozásra váró közép-kelet-európai országok számára. Munkáltatója a főosztályvezető úgy látszott, hogy számít a munkájára és bevonták az előkészületekbe. Mivel itt egy induló programról volt szó, még annyi előnnyel is járt, hogy nem érezte magát „hendikeppelve”. Aztán jött megint szeptember, a 6 hónapos munkaszerződés vége és ő ismét csak egy újabb 6 hónapos szerződést kapott. Közben a minisztérium vezetése előtt nyilvánvalóvá vált, hogy valami testületet fel kell állítani, amely viszi majd a SAPARD ügyeket. Így került neve a látókörükbe, mint lehetséges főosztályvezető a létrehozandó SAPARD részleg élére. A dolgot azonban nem kapkodták el. Azt mondják, hogy Isten malmai lassan őrölnek, hát még az új minisztériumé, amit Torgyán József miniszter hatalomra jutása után 1998-ban rögtön átkeresztelt Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériummá (FVM), de hogy pikánsabb legyen a dolog, angol fordításban úgy kellett nevezni, hogy Földművelésügyi és Területfejlesztési Minisztérium!

Helyzete kissé megváltozott munkakörében csak egy hajszállal volt jobb, mint korábban. Jövője továbbra is bizonytalan volt. Viszont kapóra jött neki, hogy a minisztérium meghirdette a megüresedett mezőgazdasági attaséi helyeket. Meg is pályázta a washingtoni, vagy a koppenhágai posztot és jól értesült bennfentes kollégái szerint annyira jól szerepelt, hogy a Washingtonba pályázók közt az első helyre tették. „Csomagolhatsz” – mondták neki. Ismét álmatlan éjszakák következtek, mivel a döntést – ismét csak jogszabályellenesen – a minisztérium húzta halasztotta, majd nagy hirtelen Torgyán miniszter magához rendelte a posztonként 3-3 legsikeresebb pályázót és - ismét csak szabálytalanul – döntött. Ő nem volt a kiválasztottak között. Vetélytársa, aki megkapta a washingtoni állást, még a felkészülése során - kb. 1 hónap múlva - bejelentette, hogy nem kíván kiutazni; kevesellte a fizetést! Ismét felcsillant a remény, hogy talán most majd sikerül, hiszen új pályázatot nem kellett kiírni; a pályáztatás érvényes volt. Saját érdekében megpróbált lobbizni a házon belül, de úgy tűnt, minden összeesküdött ellene. Bizalmas csatornákon keresztül megtudta, hogy még mindig számolnak vele, mint a SAPARD program irányítására létrehozandó részleg jövendő vezetőjeként. Hetekig tartó bizonytalanság következett; se véglegesítés, se kinevezés, se attaséi állás. A SAPARD ügyek közben elakadtak a nagy minisztériumi káoszban, ami Torgyán „országlásának” következménye volt. Kétségbeesésében Szabadi Béla politikai államtitkárhoz fordult írásban, amelyben arra kérte, hogy támogassa washingtoni kiküldetését, mert ahhoz érez igazán kedvet. Semmi reakció. Elment a közigazgatási államtitkár személyi titkárához is, kérve annak támogatását. A válasz az volt, hogy „igen”, majd ha nem találnak mást!? Hát találtak; egy kaméleon pártkatonát, aki nem is pályázott, így kinevezése is teljesen jogszerűtlen volt, de az akkori FVM-ben ez természetes, mondhatnánk mindennapos volt. Egyébként a sikeres pályázó a Kisgazdapárt egyik külpolitikai tanácsadója volt, korábban MDF színekben a KÜM Személyzeti Főosztályának vezetője, aki azzal dicsekedett, hogy mindenkit kitett a minisztériumból, aki az MDF-nek nem volt kedves. Jutalmul létrehozták neki Magyarország costa ricai nagykövetségét (!), amit csak 2 évig tudott vezetni, mert az MSZP-SZDSZ kormány hatalomra jutása után megszüntette ezt a követséget.

Másfél év után véglegesítés és mindjárt osztályvezetőként

Már csak a SAPARD-dal kapcsolatos állásban reménykedhetett, pedig már nem igazán volt kedve hozzá. A program magyarországi bevezetése csúszott a vezetők döntésképtelensége, hozzánemértése miatt. Érezte, tudta, hogy ebből már semmi jó nem fog kisülni. Ismét megpróbálkozott egy másik állást szerezni és ez alkalommal szerencséje is volt; állásajánlatot kapott osztályvezetői beosztással. Közben kiküldték többedmagával Németországba egy uniós ügyekkel foglalkozó szakmai tanácskozásra. Az időpont pont a harmadik féléves munkaszerződésének lejártára esett. Magyarán: úgy utazott ki Németországba, hogy nem volt érvényes munkaszerződése a Minisztériummal. Ez sem gyakran fordul elő az államigazgatásban! Mikor hazajövet ez kiderült, munkáltatója letolta, erre ő meg bejelentette, hogy kilép a Minisztérium állományából (noha érvényes munkaszerződése nem is volt!). Ezen aztán már elgondolkozott a főosztályvezető úr és kérte, hogy maradjon; elintézi a véglegesítését és kinevezését a SAPARD Titkárság élére. És lőn. Ismét csak antedatálva, magától a Minisztertől kapta meg az 1999. március 1-től érvényes, de csak április 14-én (!) átvett véglegesítését és egyben kinevezését a létrehozandó SAPARD Titkárság élére, mindenesetre nem főosztályvezetői, ahogy az korábban tervbe volt véve, hanem csak osztályvezetői rangban. Miért ez a nagy késés? Ez megint egy, az akkori FVM-re jellemző külön történet. Az történt ugyanis, hogy Szabadi Béla politikai államtitkár felügyeletével elkészült a Minisztérium Szervezeti és Működési Szabályzata (SZMSZ), de ebben nem szerepeltek az Európai Integrációs Főosztály (EIF) feladatai között a SAPARD-dal kapcsolatos tennivalók. A főosztályvezető ezt vagy elfelejtette, vagy szándékosan így rendezte. Ki tudja? Így állt mindenesetre elő az a helyzet, hogy létezett a Szabadi-féle SZMSZ és egy, abban nem szereplő, a Miniszter által létrehozott SAPARD Titkárság. Az SZMSZ-t megváltoztatni nem lehetett, mert az „szent”, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen irányú kérelemnél mindjárt kiderülne, hogy valaki itt mulasztott. A probléma megoldásán vagy két hétig törte a fejét az EIF és a Humánpolitikai Főosztály vezetője. Eközben persze nem adták át neki a kinevezést és így ő munkaszerződés és fizetés reménye nélkül (illetve későbbi fizetés reményében) járt be nap, mint nap dolgozni. Végül megelégelte a dolgot és írt egy feljegyzést a Humánpolitikai Főosztály vezetőjének, amelyben tájékoztatja furcsa és kétségbeesett helyzetéről és felszólítja, hogy szüntesse meg a jogsértést és adja át neki a Miniszter kinevezését. Az írás végére még odabiggyesztette, hogy a másolatot kapja a miniszter, a politikai államtitkár és a kabinetfőnök. Ez persze nem volt igaz, de meg lett az eredménye: szinte azonnal telefonált neki a főosztályvezető fenyegetően és számonkérően. Erre elmondta neki, hogy másolatot senki nem kapott, de kénytelen volt ehhez a módszerhez folyamodni, mert más megoldást már nem látott. Ezen kívül itt nem csak a saját sorsáról van szó, hanem a SAPARD-éról is, ami egyhelyben topog, mert nem irányítja senki. Két nap múlva kezében volt a kinevezése – és egyben a véglegesítése is.

De a szőlő savanyú volt; ütközetet nyert, de csatát nem. Sőt, szerzett egy csomó ellenséget. Tisztában volt vele, hogy ezzel megsértett egy-két embert, akik ezt nem fogják neki megbocsátani. Ennek ellenére óriási lelkesedéssel látott munkához; leveleket, feljegyzéseket gyártott, szervezte jövendő osztályát. Így többek között névjegyet is akart csináltatni a miniszteri kinevezésnek megfelelően, hiszen szoros kapcsolatot kellett kiépítenie az Európai Bizottság illetékes munkatársaival is. És itt megint megakadt, illetve munkáltatója, az EIF vezetője nem akarta adni ehhez a hozzájárulását, engedélyét, mondván, hogy ez így nem szerepel az SZMSZ-ben?! Mit neki miniszteri kinevezés! Az igazság az, hogy a főosztályvezető úr jobban félt Szabadi Bélától, mint a Minisztertől. A gordiuszi csomót úgy vágták ketté, hogy az EIF egyik osztályát átkeresztelték és lett belőle Tárgyalási és SAPARD Ügyek Osztálya két osztályvezetővel az élén, akik közül az egyik, azaz ő, egyben SAPARD Titkárságvezető is volt, igaz, hogy egyelőre egyetlen beosztott nélkül. Végül lett neki egy, a másik osztályvezetővel közös titkárnője, majd egy fiatal női munkatársa, beosztottja is. Amíg a Titkárságot vezette (július 18-ig) sikerült neki két, a SAPARD program jövőjével kapcsolatos igen fontos döntést kiharcolnia, aminek helyességét az idő is igazolta. Kinevezéséhez az Európai Bizottság illetékes hivatalnoka, régebbi ismerőse is gratulált Budapesten és a jó együttműködés reményében megajándékozta egy üveg itallal is. Munkájához kapcsolódóan részt vett több, a SAPARD-hoz kapcsolódó nemzetközi tanácskozáson, szemináriumon. Az egyiken az egyik német résztvevő, az úgynevezett „twinning programra[1]” utalva, kijelentette, hogy szívesen dolgozna vele együtt Magyarországon. Értette a feladatát a minisztérium legtöbb, főleg magasabb beosztású dolgozójával ellentétben. Ez ugyan furcsán hangzik, de figyelembe kell venni, hogy itt egy olyan új, uniós programról volt szó, ami szinte menet közben alakult ki.

Azt sem bánta, ha közben sérül az ügy érdekében és vállalta a konfliktusokat is, csak, hogy a SAPARD program előbbre jusson. Elhatározta például, hogy kéthetente tájékoztatja a Minisztérium legfelsőbb vezetését a program előrehaladásáról, de a másodikat már nem küldte el, mert ez EIF vezetője kozmetikázni akarta, azaz arra akarta rábírni, hogy az anyag legyen „optimistább” hangvételű. Erre nem volt hajlandó. Egy másik alkalommal azzal haragította magára a főosztályvezetőjét, hogy egy Brüsszel által szervezett és fizetett, tisztán szakmai célú portugáliai szemináriumon résztvevő csapatból kihagyta az ügyben csak a  „kibic” szerepét játszó KÜM képviselőjét. Közben azt is tűrnie kellett, hogy egyesek őt és munkatársát a hátuk mögött „uniós bérenceknek” titulálják. Aztán betelt a pohár. Az utolsó cseppet fiatal női munkatársa jelentette, aki utasításait vonakodott végrehajtani, reggel nem nála jelentkezett, hanem a főosztályvezetőnél ezzel kvázi demonstrálva azt, hogy kit tekint felettesének. A dolgot megpróbálta elsimítani azzal, hogy tisztázó megbeszélést kezdeményezett a fiatal hölggyel és a főosztályvezetővel, de nem kapott semmi biztosítékot arra nézve, hogy harmónikus munkaviszony alakulhat ki közte és munkatársa közt. És mivel munkatársát ő nem küldhette el, hosszú vívódás és álmatlan éjszakák után úgy határozott, hogy akkor ő megy. Július 18-i hatállyal, nem egészen négyhónapos tevékenység után, beadta lemondását a Miniszternek. Ez a lépés valóban nagyon nehezére esett. Úgy érezte, hogy szakmai pályafutásának utolsó nagy esélyét dobja el magától. Később - visszagondolva a történtekre – mégsem bánta meg ezt a lépését. Valójában itt ugyanis nem egyéni sérelmeiről volt szó, hanem arról, hogy a SAPARD program nagy lemaradásban volt; erélyes vezetésre, fontos döntések meghozatalára, a minisztériumi részlegek szoros együttműködésére lett volna szükség, de ez mind hiánycikk volt a Torgyán vezette FVM-ben.

A Miniszter a lemondást még aznap elfogadta, egy tisztázó megbeszélésre nem tartott igényt, pedig ő legalább ezt elvárta volna. A dolognak nem lett nagy visszhangja, legfeljebb annyit mondtak, hogy ezzel „eltemetted magad”. Tény és való, hogy ebben a minisztériumban eddig példa még nem volt arra, hogy valaki vezető állásról lemondjon. Neki ez tulajdonképpen természetes volt. Mint a Miniszterhez írt lemondó levelében is utalt rá, a demokráciában, ha az ember nem bírja megvalósítani elképzeléseit, akkor le kell vonnia a következtetést és mennie kell. Csak halvány gyógyírt jelentett neki főosztályvezetője azon megjegyzése, hogy „kár, hogy lemondtál, sokat segítettél nekünk”.

Karanténba zárva

Önkéntes lefokozása után huszonéves vezetők irányítása alatt dolgozott tovább a SAPARD programmal kapcsolatosan, immár közkatonaként. A program, ha lassan is, de azért haladt. 2000 őszén egy pénzügyileg félig önálló új minisztériumi részleg, a SAPARD Hivatal vette át a SAPARD ügyek vitelét. Óriási feladat volt; egy teljesen új hivatalt kellett létrehozni, szinte a semmiből. Így aztán, amikor az új Hivatal helyettes vezetője kérte, hogy menjen át hozzájuk a megszervezendő Belső Ellenőrzési Osztályra (BEO), rövid habozás után igent mondott. Tette ezt annak ellenére, hogy a poszt betöltéséhez nem rendelkezett a vonatkozó jogszabályban előírt képesítéssel. Ugyanakkor ugyanez a jogszabály kivételes esetben lehetővé tette, hogy valaki e nélkül is betöltse ezt a posztot. Most megint nagyon bízott magában; jól ismerte a SAPARD programot, az előtte álló feladatot, megvolt a nemzetközi tapasztalata és a nyelvtudása is ahhoz, hogy ezek révén a hiányosságokat pótolja. Mindenesetre aggályait megosztotta munkáltatójával, sőt szerencsétlenségére a Hivatal mellé rendelt brit twinning partnerrel is. Mint később kiderült, az erről tájékoztatta az Európai Bizottság illetékes részlegét - nem rejtve véka alá azt sem, hogy nem ért egyet ezzel a fejleménnyel.

Óriási lendülettel látott megint munkához és amikor elfogytak maga mellől a kollégák (például haláleset miatt), 2000. december 8-i hatállyal kinevezték a BEO élére mb. osztályvezetőként.

Ismét fent

Őt és az Osztályt azonban megint átok sújtotta. Miközben, mint egyszemélyes osztály rövid idő alatt majdnem teljesen elkészítette az Európai Unió által megkövetelt Belső Ellenőrzési Kézikönyvet, képtelen volt érvényt szerezni azoknak a jogosítványainak, amelyeket munkaköri leírása tartalmazott és a brüsszeli Bizottság is előírt. Sajnos a Hivatal vezetője, akire kétségtelen nagy nyomás nehezedett arra vonatkozólag, hogy a Hivatal minél előbb működőképes legyen, nem engedte érvényesülni; csak a látszatmegoldások érdekelték. Így aztán, amikor egy brüsszeli delegáció budapesti látogatása során súlyosan elmarasztalta a Hivatalt a lassú haladásért, neki is „el kellett vinnie a balhét”. Sőt! A látogatás eredményét visszaigazoló levélben a BEO vezetőjét név nélkül emlegetve (illetve rossz angolsággal „these people”-ként, azaz „ez az ember”-ként aposztrofálva) őt is felelőssé tették ezért és felrótták neki azt is, hogy nincs meg a szükséges képesítése[2]. El lehet képzelni, hogy mit érzett ekkor, hiszen pont a Hivatal vezetője akadályozta meg abban, hogy mint BEO, a helyes irányba terelje a Hivatalban folyó munkát. A bili azonban még nem borult. Engedélyt kapott három munkatárs felvételére. A felvétel meg is történt; az egyetlen a Hivatal addigi történetében, amikor ez pályáztatás és komoly, 6 hónapos próbaidő kikötése útján ment végbe.

Az említett brüsszeli kritika mellett azonban bíztatást is kapott az egyik brüsszeli hivatalnoktól, aki támogatásáról biztosította a belső ellenőri munkát és arra bíztatta, hogy szerezzen érvényt jogosítványainak. Ezen felbátorodva – talán kicsit taktikátlanul - egy népes tárcaközi fórumon, az úgynevezett Akkreditációs Bizottság egyik ülésén előre megírt felszólalásában visszautasította a belső ellenőri munkát ért alaptalan kritikákat, kendőzetlenül feltárta a Hivatalban a valós helyzetet és hitet tett amellett, hogy addig, amíg az Osztály élén áll, részrehajlás nélkül és a vonatkozó jogszabályok szerint fogja végezni a munkáját. Ebből nem enged, inkább vállalja, hogy emiatt felmentsék. Nemsokára meg is tették.

Harakiri

Történt ugyanis, hogy munkáltatója a BEO nevében felvállalt egy, a brit twinning partner által kért (előírt?) olyan feladatot (control plan készítése), amit maga sem értett. Törték is rajta a fejüket, hogy ez mi lehet, míg egyszer csak a Hivatal elnöke ultimátumszerűen azt követelte tőle, hogy rövid határidőn belül készítse el. Hiába érvelt, hogyan készítsen el egy olyan valamit, amiről nem tudják, hogy mi. Érvelése azonban hidegen hagyta főnökét, mire ő kijelentette, hogy nem csinálja meg. A válaszreakció erre az volt, hogy az Elnök írt egy feljegyzést a SAPARD Hivatalt felügyelő politikai államtitkárnak, amelyben kérte a BEO osztályvezetőjének a felmentését – alig több, mint egy hónappal a kinevezése után -  munkamegtagadásra hivatkozva. Erre ő szintén írásban kereste meg a politikai államtitkárt vizsgálatot kérve maga ellen, mivel ha itt valójában munkamegtagadásról van szó, akkor az a köztisztviselőkre vonatkozó törvény szerint hivatalvesztéssel jár. Egyébként egy köztisztviselőt – szintén az előbb idézett törvény szerint – felettese indoklás nélkül is felmentheti vezető tisztségéből, ehhez nem kell államtitkári jóváhagyás. Az államtitkár utasítására a Humánpolitikai Főosztály folytatta le a vizsgálatot, amelynek során a főosztályvezető barátilag azzal a megjegyzéssel fordult hozzá, hogy „ne akarj mindenáron győzni”! Mint az várható volt; egyik fél sem győzött, a felmentés viszont így is, úgy is érvényes lett. Később kiderült, hogy többen is heteken keresztül találgatták, hogy mi is az a „control plan”. Ő is megpróbálta tisztázni ezt az Európai Bizottságnál, bár ehhez a Hivatal elnöke nem járult hozzá. Hetek múlva meg is jött a válasz, de ennek már nem volt jelentősége. Annak sem, hogy a fent említett tárgyaláson bebizonyította, hogy a „control plan” angol kifejezés nem szerepel a Magyar Könyvvizsgálók Szövetsége egyik kiadványának több, mint 100 angol kifejezést tartalmazó szakkifejezés gyűjteményében.

Taccsra téve

A Hivatal elnöke nem csak leváltotta tisztségéből, hanem át is helyezte egy másik osztályra. Ő ezt elfogadta, mivel hallgatólagos megegyezés volt köztük, hogy ez csak ideiglenes megoldás, amíg át nem helyezik a Minisztérium egy másik részlegére. Ez azonban nem jött össze. Már csak azért sem, mivel a házban hamar híre ment, hogy „problémás” ember, szembe mert szállni felettesével. A korábbi helyét is el kellet hagynia; betették egy átjáróba, egy pici előszobába és nem is igen zavarták. Igaz munkát sem vártak el tőle, illetve elvártak volna  olyant, ami nem lett volna munkaköri feladata. Álláspontját védendően önmagában a visszautasítás mellett úgy érvelt, hogy „egy sebészorvos sem megy takarítani, ha éppen nincs akit megoperáljon”. Mindazok után, ami történt vele, teljesen elment már a kedve a SAPARD-tól, a hivatali munkától. Ez gyakorlatilag így ment, az Elnök menesztéséig, 2001. augusztusáig.

Új vezető, újabb remény?

Az új Hivatalvezetőnek természetesen volt fontosabb dolga is, mint hogy egy sértett és megbántott, mellőzött munkatárssal törődjön. Így a semmittevés még folytatódott egy darabig, amíg ezt meg nem unta és maga nem kezdeményezett egy megbeszélést az Elnökkel. Elmondta neki, hogy tulajdonképpen szeretne munkahelyet váltani és elmenni a Hivatalból, de amennyiben az Elnök közvetlen alárendeltségében valamiféle „szürke eminenciásként” helyet kaphatna (vezető soha többé nem kíván lenni), szívesen dolgozik tovább a SAPARD érdekében. Halvány biztatást kapott, de a „malmozás” még eltartott egy darabig. Kapott hébe-hóba feladatokat, de a SAPARD ügyekben teljesen tájékozatlan Elnök nem jó néven vette, ha ezen a területen valaki többet tud, mint ő. Féltékenyen vigyázott arra, hogy még a látszata se legyen annak, hogy beosztottjának is lehet jó észrevétele, javaslata. Így aztán hiába kapta meg az Elnök által megígért „felelős pozícióba” történő kinevezését 2002. májusában - egy osztályvezető nélküli osztály egyetlen munkatársaként - a köztük lévő viszony már jóvátehetetlenül megromlott. Számára még az is olaj volt a tűzre, hogy az Elnök valamiféle ellentételezésként kiküldte egy minisztériumi delegációval Bajorországba. Ekkor közölte az Elnökkel, hogy ő semmiféle jutalomúton nem akar résztvenni, sőt a Miniszter kabinet főnök helyettesének is jelezte, hogy nem kíván kiutazni annál is inkább, mert korábban ugyanott már résztvett egy hasonló témájú tanulmányúton. Lehet, hogy nem volt elég erélyes, de tény, hogy kiutazott és ő is felvette a 600 eurós zsebpénzt, amit a bajor vendéglátók egy borítékban aláírás ellenében minden delegáció tagnak érkezéskor átnyújtottak (!).

Támadás a fél világ ellen

Elkeseredésében és unalmában hadat üzent az egész világnak. Megkereste az SZDSZ-t és elpanaszolta nekik, hogy az OMFB-ben az attaséi pályázatok meghirdetésénél kor szerinti diszkriminációt alkalmaznak. Az ügyet Fodor Gábor is felkarolta. Lett is belőle SZDSZ-es sajtóértekezlet és újságcikk a Magyar Hírlapban (természetesen az ő nevének megemlítése nélkül), amelyben pellengérre állították az OMFB-t akkor felügyelő Oktatási Minisztériumot. A Minisztérium mentegette magát, de elismerte a hibáját. Ezen felbátorodva és pillanatnyi optimizmustól vezérelve, ismét pályázatot adott be TéT attaséi állásra. Ügyét a KÜM-ben először elfektették, be sem akarták hívni meghallgatásra, majd pedig azt akarták, hogy vizsgázzon le angol nyelvből, holott esetében erre semmi szükség sem volt – a KÜM saját szokásjoga, belső szabályzata szerint sem. Nem lehetett kétsége a felől, hogy az OMFB-ben tudják, ki tört borsot az orruk alá. Úgy döntött, hogy azért végigcsinálja a játékot. Végig is csinálta. Az eredmény, mint az várható volt: nem ő utazott, hanem az, aki nem is olyan régen tért vissza Olaszországból, ahol szintén TéT attasé volt.

A következő célpontja az érvényben lévő köztisztviselői törvény (2001. évi XXXVI. Törvény) azon 38.§ (1) bekezdése volt, amely újkori rabszolgává teszi a köztisztviselőket és szerinte ellentétes a magyar Alkotmány 8.§-val. Az Alkotmánybíróság a panaszt befogadta. Azóta 3 év telt el, de végzés mind a mai napig nincs!

Szinte betegesen érzékeny lett a munkahelyi jogsértésekre. A Hivatalban napirenden volt például a szabálytalanul elrendelt túlóráztatás. Ez ellen is fellépett. Egy másik eset kapcsán ugyancsak kiéleződött megint a viszony közte és az Elnök között. Azt történt ugyanis, hogy az Európai Bizottság azt követelte a Hivatal elnökétől, hogy a munkatársai személyes adatait küldjék ki Brüsszelbe. Ő ehhez nem volt hajlandó hozzájárulni, mire az Elnök azzal fenyegette meg, hogy „nem muszáj köztisztviselőként dolgozni”!  Hivatkozva az adatvédelmi törvényre, ő még sem adta ki az adatait Brüsszelnek és megmaradt továbbra is köztisztviselőnek. Helyzete tarthatatlanságát az Elnök is belátta és egy feljegyzést írt a Miniszternek, amelyben leírja, hogy munkatársa egy kiválóan képzett szakember (a „túlképzett” szót azért nem használta, pedig az helyénvalóbb lett volna), de nem tudja megfelelően foglalkoztatni. Ezért kéri, hogy tegye lehetővé más részleghez való átirányítását. A miniszter ezzel egyetértett, mégsem történt semmi, legalább is, ami a dolog lényegét illeti. Mint, ahogy korábban sem. Ugyanis ezzel már többször maga is megpróbálkozott; a Humánpolitikai Főosztálynál, a korábbi miniszternél, a közigazgatási államtitkárnál, a politikai államtitkárnál. Ilyen házon belüli áthelyezések eddig is voltak, ez esetben azonban nem működött a rendszer. Hogy miért, azt nem kötötték az orrára, legfeljebb csak sejthette. Ugyanakkor kérésére a politikai államtitkár meglepően reagált: „Nekem a SAPARD-nál van szükségem rád”.

Fent a csúcson, ahol már ritka a levegő

A 62 éves nyugdíjkorhatárig még egy éve volt és gondolt egy merészet: megpályázza a főtisztviselői címet[3], veszteni valója nincs. Tette ezt már az előző, FIDESZ-Kisgazda kormányzás idején is, de udvarias elutasításban volt része. Nagy meglepetésére ez alkalommal sikerrel járt; 2003 tavaszán megkapta a miniszterelnöktől a főtisztviselői kinevezést a kiemelt fizetéssel együtt. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy ehhez volt kollégája, a politikai államtitkár is hozzásegítette, mint ahogy ezt később tőle megtudta. Végül is azzal vigasztalta magát, hogy „keresztapa” nélkül senki sem tud ilyen „magasra” emelkedni ebben az országban.

Ha most valaki azt hinné, hogy ezzel helyzete megszilárdult a Hivatalban, nagyon téved. Semmi nem változott. Hiába gondolták fent (a Minisztériumban), hogy erre az emberre a SAPARD programban nagy szükség van, lent (a Hivatalban) erről egész más volt a vélemény. Azt persze nem állítja senki, hogy a Hivatal elnökét ezért menesztették mintegy 2 év után, de tény, hogy az élen megint vezetőváltás következett.

Nyugdíjba küldve

Az új Elnök felébresztette szunnyadó, de soha el nem temetett optimizmusát. Várta, várta megint, hogy testhez álló feladatot kapjon. Hiába ajánlotta fel együttműködését és szakértelmét az új Elnöknek is, az újabb nagy átszervezés kellős közepén hónapokon keresztül megint senki sem törődött vele. Aztán egy negyedév után kapott egy alibi munkakört, amit megpróbált élettel megtölteni, noha érezte, hogy itt csak látszatcselekvésről lehet szó. Sajnos megint igaza lett. Mint kiderült, az újabb átszervezés során már nem számoltak személyével; mivel elérte a nyugdíjkorhatárt, közölték vele, hogy nyugdíjba fogják küldeni. Mivel komolyan vette pártfogója, a politikai államtitkár korábban kinyilvánított támogatását, közvetve tájékoztatta őt a személyével kapcsolatos elnöki elképzelésekről. Már azt hitte, hogy nyugdíjaztatását levették a napirendről, amikor megkereste őt a Humánpolitikai Főosztály vezetője és javasolta, hogy beszéljen az Elnökkel, aki biztos hajlana arra, hogy elálljon szándékáról, ha valami, a Hivatalra vonatkozó jó ötlettel, javaslattal előállna. Erre az ajánlatra már nem volt mit válaszolnia, nem is válaszolt semmit. Ő soha nem a csodákban, hanem a precíz, következetes és lelkiismeretes munkában hitt. A Hivatal erre nem tartott igényt: 2004. április 1-től felmentették a munkavégzés alól és szeptember 30-ával nyugdíjazták.

Epilógus

Úgy gondolta, hogy ha már mennie kell, legalább küld egy utolsó jelzést az illetékeseknek arról, hogy nem mehetnek jól a dolgok ott, ahol őrá nincs szükség, noha birtokában van teljes szellemi és fizikai képességeinek. Megírta az őt főtisztviselőnek kinevező Medgyessy Péter miniszterelnöknek, hogy a Hivatal elnökének ez a döntése aligha lehet szinkronban azzal, hogy őt nem is egészen 1 évvel ezelőtt a Minisztérium felsőbb vezetésének támogatásával főtisztviselőnek nevezték ki és ami nyílván azt is kifejezte, hogy felelős poszton számítanak rá, hiszen egy köztisztviselőnél a 62 éves nyugdíjkorhatár elérése nem jelenti az automatikus nyugdíjaztatást. A miniszterelnök nevében válaszoló hivatalnok köszönettel nyugtázta a tájékoztatást és vizsgálatot is ígért. Hogy ez megtörtént, vagy sem, nem tudja. Az igazság az, hogy ennél többet nem is várt.

Ma, ha nyugdíjasként a Kossuth tér környékén jár, igyekszik messziről elkerülni a „parasztminisztériumot”, ahogyan sokan már a FVM elődeit is így emlegették, nehogy régi kollégáiba ütközve gondolatban ismét végigélje az utóbbi 7 évet. Gyakran gondol egyik főnökére, aki egyszer azt mondta neki: „Neked igazad van, majdnem mindig igazad van, de én azt legfeljebb a kocsmában egy üveg sör mellett fogom elismerni”.

A Népszabadság 2004. november 30-i számában[4] azt állította, hogy a MVH-t, azaz a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalt Brüsszel még mindig nem akkreditálta/hitelesítette.

Budapest, 2004. november 30.

[1] Az Unió egyik tagországából kiválasztott szakember a tagjelölt országban hosszú távú kétoldalú szerződés keretében segíti a tagjelölt ország felkészülését a SAPARD program végrehajtására.

[2] Az eset nem egyedülálló az uniós tagországokban. Két esetről is tudott, amelyekben hasonló részleg vezetését a megfelelő képesítés nélküli vezető irányította.

[3] A 300 fős főtisztviselői karba pályázás útján lehet bekerülni.

[4] Tanács István: Politikai divatok áldozatai

Egy jelentkező a disznóólból

Ön az Új Széchenyi-tervvel kapcsolatos tegnapi beszédében az eddigi pályázati rendszert disznóólnak nevezte. Ez világos szó. Tehát: minden olyan pénzosztó rendszer, ahol pályázati úton pénzt lehetett szerezni a múltban Magyarországon, az disznóól. Ön szerint. Így disznóól az összes olyan intézmény is, ahol európai uniós fejlesztési pénzeket lehet pályázati úton szerezni. Az Ön szóhasználata szerint akkor ilyen a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal (MVH) is, ahol értelemszerűen mezőgazdasági és vidékfejlesztési célok megvalósítása érdekében lehet uniós pénzekre pályázni. Jelentem Miniszterelnök Úr, hogy disznóként én is ebben a Hivatalban dolgoztam néhány éven keresztül. Mert ugye, ha van disznóól, akkor ugyebár vannak disznók is. Ön a fent említett kijelentésével ledisznózott mindenkit, aki pályázati rendszereket működtető intézményekben dolgoznak, dolgoztak.

Attól tartok Miniszterelnök úr, hogy Ön nem tudja mit beszél. Nem is tudhatja, hiszen nincsenek közeli, élményszerű ismeretei az ilyen intézményekről és akiktől információit szerzi, azok már nagyon jól be vannak idomítva és azt mondják, amit Ön hallani szeretne. Ön egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a korábbi szocialista kormányok pocskondiázásában. Miniszterelnökhöz méltatlan szavakat, jelzőket használ és ezzel maga is hozzájárul a napi politikai szóhasználat színvonalának további lesüllyesztéséhez. Politikai ellenfeleit a nemzet ellenségeivé degradálja és úgy gondolja, hogy a sajtószabadság nevében minden negatív jelzőt ráaggathat azokra, akik 2010, a fülkeforradalom előtt a dolgukat végezték. Úgy gondolja Miniszterelnök úr, hogy erre is a kétharmados többség ruházza fel?

Mint disznóól ügyben megszólított, engedje meg Miniszterelnök Úr, hogy az MVH példáján megvilágítsam, hogy nem minden az, aminek látszik. Magamról csak annyit, hogy több diplomás, több nyelvet beszélő, az Ön általa alapított főtisztviselői kar (létrehozásával egyébként sohasem értettem egyet) egykori tagjaként és a köztisztviselői pályán eltöltött több évtizedes tevékenység után a MVH-tól mentem nyugdíjba néhány évvel ezelőtt. Azok közé tartozom, akik végigélték Torgyán József és csapatának, az Ön koalíciós partnerének „rémuralmát” a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztériumban. Mert ebben a Minisztériumban nemcsak Szabadi Béla féle ügyek voltak, hanem Torgyán József is kénye kedve szerint szegte meg a jogszabályokat; elég volt egy-egy szép női szempár, és az illetőt már is felvetette a „csapatába”, ahol „importált”, a magyar viszonyokat egyáltalán nem ismerő kabinetfőnökök váltották egymást, előbb egy korábbi disszidens Bajorországból, majd egy erdélyi áttelepült. Torgyán József folytatta a magyar mezőgazdaság tönkretételét, amit még Antall József idejében kezdtek meg. Torgyán „uralkodása” alatt lettünk a mezőgazdaság területén uniós éllovasokból sereghajtók. Hozzánemértése, inkompetens munkatársak alkalmazása miatt valósággal elszabotálták az úgynevezett SAPARD Hivatal, azaz a későbbi MVH létrehozását. Torgyán rászabadítása a Minisztériumra politikai hiba volt és ezért a felelősség a koalícióban kormányzó FIDESZ-t terheli. Tehetetlen tanúja voltam annak, hogy egyetemről frissen kikerült fiatalok, kellő irányítás híján, hogyan fogalmaztak meg szinte teljesíthetetlen pályázati feltételeket az uniós pénzek megszerzésére. Az ő dilettantizmusuk még csak megbocsátható, de Torgyán és őt a Minisztérium élére emelő FIDESZ politikai felelőssége nem. Igen, ebből a szempontból lehet a végül is létrehozott MVH-t disznóólnak nevezni, de akkor a kondás Ön, Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Miniszterelnök Úr! Önnek vagy nincs empátiája, vagy annyira nem érdekli, hogy mit gondolnak Önről azok az emberek, akiket napról napra sérteget. 2002 és 2010 között is voltak tisztességes, becsületes, nem politizáló köztisztviselők, akik csak tették a dolgukat, működtették az államot, ahogyan azt nagyon sokan a Kádár rendszerben is tették. Mindebből nem következik, hogy ezek az emberek munkájuk során nem követtek volna el hibákat és az is igaz, hogy sok alkalmatlan ember dolgozott és dolgozik ma is a közigazgatásban. Ön ezeket a tényeket politikai céljaira használja és – szándékosan - politikai motivációt sejt és sejtet minden téves, helytelen döntés mögött. A célja világos: úgy gondolja, hogy ha minél korruptabbnak, alkalmatlanabbnak állítja be kormányzó elődeit, annál jobban felforgathatja az egész országot és majd verheti a mellét, ha a körülmények úgy hozzák, hogy sikereket is felmutathat.

Miniszterelnök Úr! Én szívből utálom Önt és valójában nem is tudom, hogy annak örüljek-e jobban, ha Ön nem lesz újraválasztva 2014-ben, vagy annak, hogy ha merész és szokatlan gazdasági elképzelései beválnak. Akármi is lesz, Ön már beírta magát az ország történelmébe, mint egy autokrata, mindenkivel konfrontálódni kész, hataloméhes politikus. Téved, ha azt hiszi, hogy hazánk uniós elnöksége során ezt az Önről külföldön is kialakult képet meg tudja változtatni. A diplomáciában ez nem úgy működik, hogy egy szövetségi rendszerbe tartozó vezető politikusok goromba dolgokat mondanak egymásnak. Sokkal fontosabb az, amit nem mondanak. A diplomáciai gyakorlat teljes félreértésén alapszik Önöknek az az igénye, hogy egy, mondjuk Angela Merkel kaliberű politikus csak akkor nyilatkozzon a médiatörvényről, ha már elolvasta azt. Naivság gondolni azt is, hogy a külföldi követségek munkatársai nem olvassák el, illetve nem szereznek előbb információt azokról a dolgokról, amelyről nyilatkoznak. Ön Miniszterelnök Úr, annyit ért a külpolitikához, mint a néhai Antall József, aki a Bős-Nagymaros vízlépcső kapcsán papírtigrisnek nevezte a szlovákok Duna-elterelési tervét. Az eredményt tudjuk mindannyian.

Budapest, 2011. január 15-én

Csak blogolok, csak blogolok

Blogolok. Blogolok, mert nem vagyok Kertész Imre, de még egy Esterházy sem, így aztán az írott sajtó ajtó zárva marad előttem. Blogolok, mert ez az egyetlen lehetőségem, hogy gondolataimat megismertethetem másokkal is. Blogolok, mert hála az Internetnek, ehhez csak egy számítógép kell. Na, meg igény az írásra, a gondolatok közlésére. Persze téma is kell, de az is akad. Széleskörű érdeklődésem bőségesen talál témát a napi történések világában, belhonban, külhonban egyaránt. Minden után persze nem kapkodok. Ha úgy érzem, hogy a felmerült témáról már írtak mások, a nálamnál okosabb emberek kifejtve róla a véleményüket ráadásul olvasmányos, esetleg humoros megfogalmazásban, akkor hallgatok. Leginkább akkor ugrok neki a billentyűknek, ha külön véleményem van egy dologról, vagy amikor röviden és mindenki számára érthetően kell megfogalmazni azt, amit a jeles írástudók hosszú oldalakon keresztül magyaráznak igen fennkölt nyelvi stílusban. Én az átlagembernek akarok írni röviden és világosan. Olyanoknak, akik követik a napi bel- és külpolitikai eseményeket, a gazdaságról szóló híreket, történéseket. Ezekről az emberekről feltételezem, hogy nem kell miattuk visszamenni Ádámhoz és Évához, hogy megértsék, miről is írok és mondok véleményt.

Vannak témák, amelyek annyira foglalkoztatnak, hogy szinte aludni sem tudok addig, amíg ki nem írtam magamból a mondanivalómat. Ha csak az íróasztal fiókjának írhatnék, akkor inkább semmit sem írnék. Szükségem van arra, hogy mások is megismerjék gondolataimat akkor is, ha azok, azaz az olvasóim csak tízen, százan, vagy netalán csak ezren vannak. Engem nemcsak a közlési vágy fűt, hanem az a misszionáriusi magatartás is, amely arra irányul, hogy meggyőzze a másik felet a maga igazáról. Ez akkor is így van, ha tisztában vagyok azzal, hogy többféle igazság létezik. Ennek tudatában mindig is azon igyekeztem, hogy a középúton maradjak. Nem szeretem a szélsőségeket, a szélsőségeseket. Ugyanakkor kíváncsi vagyok az ő véleményükre is. Írásaimat mindenki szabadon kommentálhatja, elvégre sajtószabadság van. A komentekből és azok elmaradásából is sokat lehet tanulni. Ha kevés van, vagy egyáltalán nincs, de nagy az olvasók száma, akkor azt gondolom, hogy az olvasók jobbára egyetértenek a blogomban leírtakkal. Ez jó érzéssel tölt el. Van aztán egy-két olyan írásom, ami kiveri a „biztosítékot” a maga 15-20 hozzászólásával. Ebből még többet tanulok. Először is azt, hogy hiába próbálok meg értelmesen, tárgyilagosan írni, egyes olvasók mindig csak azt érzik ki belőle, amit ők akarnak hallani. Ez elég gyakori magatartás, de ez még nem olyan nagy baj. Undorító és gusztustalan azonban az, amikor ezt gyűlölködve, trágár szavak kíséretében teszik. Sőt, még fenyegetésektől sem riadnak vissza. Ilyenkor azt gondolom, hogy milyen jó, hogy álnéven is lehet írni, blogolni és így nem vagyok kitéve esetleges atrocitásoknak. Mondhatnám azt, hogy mindez csak őket minősíti, de ennek semmi értelme sincs. Az ilyen személyekbe nem sok belátás, önismeret szorult.

A mocskolódók táborában van aztán egy olyan réteg is, amely ordas eszméit (amelyeknek valójában semmi közük sincs a bejegyzésem témájához) kakukk módjára helyezi el -hozzászólás formájában - egy-egy írásomhoz. Ezek a gyűlölködő, mocskos szájú egyének még élvezik a vélemény nyilvánítás szabadságát, amit én ebben a formájában a demokrácia vadhajtásának tartok. Nemrég fejtettem ki véleményemet az új médiatörvényről és abban is sejtetni engedtem, hogy nálam is van határa az efféle sajtószabadságnak. Ezek az urak egyenes leszármazottai a Kádár rendszernek, akik, ha tehetnék, belém fojtanák a szót. De ezek az idők már elmúltak és én csak azért is blogolok tovább. Hiszek a kis lépések politikájában, abban, hogyha csak egy embert is sikerült „megtéríteni”, akkor már nem volt hiábavaló a fáradság.

Budapest, 2011. január 6-án

Magyar állampolgárság honosítással

Korábban volt a magyarigazolvány, aztán lett visszahonosítással megszerzett magyar állampolgárság és talán lesz egyszer még (legalább is a kormányalkotó KDNP szerint) ehhez kapcsolódó választójog is. Korábban még szavazhattunk ezekről a kérdésekről, ma már nem. A kérdés pedig nagy horderővel bír, mert nemcsak érzelmi, hanem anyagi kérdéseket is felvet. A Gyurcsány kormány erről népszavazást írt ki, az Orbán kormány viszont ezt nem tartotta szükségesnek. Ők tudják miért, illetve mi is tudjuk: kicsi lett volna a valószínűsége annak, hogy az ország népe megszavazza a gyorsított eljárással adható magyar állampolgárságról szóló törvényt, illetve annak tervezetét. Ma már persze minden csak feltételes módban állítható, de nehéz elképzelni, hogy a puszta kormányváltás miatt gyökeresen megváltozott volna a szavazásra jogosult magyar állampolgárok véleménye. Orbánéknak láthatóan nincs szükségük visszajelzésre, ők úgy gondolják, hogy a kétharmados többség birtokában mindenre, de mindenre felhatalmazást, egy üres, bianco csekket kaptak. Képviselőik mondják is a médiában, hogy ez az új, állampolgárságról szóló törvény találkozott az egész nemzet egyetértésével. Nem tudom, hogy mire alapozzák ezt a feltevést, ha nem kérdezték meg az érdekelteket. Egyébként is igen kényes kérdésről van szó, amiről tárgyilagosan nyilatkozni valójában csak  a szavazófülke magányában lehet. Miért? Azért, mert meggyőződésem, hogy egyetlen Magyarországon élő, magyar nemzetiségű állampolgár sem akarja elvitatni a határainkon kívül élő magyar nemzetiségű polgárok azon jogát, hogy a magyar nemzethez tartozónak érezhessék magukat. Ehhez persze nem kell semmilyen papír; a szívében minden ember oda tartozónak érezheti magát, ahová csak akarja. Papírnak csak akkor van értelme, ha azzal jár is valami: például utazási kedvezmény, ingyenes orvosi ellátás, speciális jogokkal járó útlevél, stb. Ezért pedig valakinek a zsebébe kell nyúlnia és ez csak az állam, a magyar állam, azaz az adófizető magyar állampolgár lehet. Azt pedig nyíltan nagyon nehéz bevallani, hogy valaki azért nem támogatja a magyar igazolvány odaítélését, vagy az új állampolgársági törvényt, mert akkor neki kevesebb fog jutni. Mert valljuk be, hogy igenis kevesebb fog jutni, egy kicsivel mindenkinek. És ki az, aki szívesen ad a magáéból? Emlékezzünk csak arra, hogy mit is mondtak a magyar nemesek Mária Terézia királynőnek, amikor a hadviseléshez pénzt kért tőlük!

A határainkon kívül élő egykori magyar állampolgárok, magyar nemzetiségű személyek különböző módon viszonyulnak az új állampolgársági törvényhez. Egyeseknek kimondottan érzelmi kérdést jelent az az okmány, mely az ő magyarságukat bizonyítja, mások látják mögötte a „gazdasági hasznot” is, amit a schengeni övezetben a szabad mozgást lehetővé tévő magyar útlevél jelent, például a románnal szemben. Nincs is problémám egyik hozzáállással sem, bár az utóbbi számomra kevésbé szimpatikus. Szélesebb családi körünkből mindkettőre tudok példát mondani. Egyik nagynéném három gyermekével a második világháború után az új magyar-román határ mögött rekedt. Az egyik unokatestvérem a rendszerváltás után kimondottan érzelmi okokból áttelepült Magyarországra, mert itt – úgymond – kiélhette magyarságát. Egy másik is el akarta hagyni Romániát, de nem Magyarország, hanem Németország irányában és ezért még hajlandó lett volna visszahonosíttatni magát németnek a jobb életfeltételek reményében. (Nem rajta múlott, hogy nem sikerült.)

A szabad mozgás, a jobb életfeltételek iránti vágy és az egyes kormányok politikai célja alkotják azokat a tényezőket, amelyek elsősorban minden ilyen és ehhez hasonló törekvések mögött állnak. Az Európai Unión belül a szabad mozgás és munkavállalás lassan minden tagország számára elérhető lesz. Így néhány éven belül okafogyottá válik az a törekvés, hogy a magyar útlevél csak azért kell, hogy szabadon lehessen vele utazni az Unión belül. Szlovákiában - állítom, hogy nem csak azért lesz kevesebb igénylő, mert a szlovák törvények kvázi tiltják a kettős állampolgárságot, hanem egyszerűen azért, mert a magyar útlevél nem sokkal jelent többet nekik, mint a magyar igazolvány. Sőt!

Azt is észre kell venni, hogy például hol igényelték a legtöbb magyar igazolványt? A gazdaságilag legszegényebb országban, Ukrajnában. Többet is, mint ahány magyar nemzetiségű él ott!

Van egy régi igazság: a lét határozza meg a tudatot. Meg van egy másik is: haza csak ott van, ahol jog is van. Aztán van hazaszeretet, a szülőföld szeretete is, ami teljesen független attól, hogy valaki melyik államban él. Ezek azok a tényezők, amelyek meghatározzák, hogy a polgár hol kíván élni, már ha van választási lehetősége. Előbb utóbb azonban minden uniós polgár szabadon dönthet majd ezekben a kérdésekben. És akkor majd nem lehet politikai kérdést csinálni az állampolgárság osztogatásából. Ez a dolog már most is megkésett egy kicsit.

Mindamellett nem tudok elmenni az új állampolgársági törvény populista vonásai mellett sem, amit legvilágosabban az bizonyít, hogy a KDNP állandó magyarországi lakhely nélkül akar az új magyar állampolgároknak szavazati jogot adni! Nem nehéz kitalálni, hogy azért, hogy újabb saját szavazóbázisra tegyenek szert.

Ismereteim szerint ilyen mértékű és hozzánk hasonló állampolgárság „osztogatás”-ra csak Romániában van példa, ahol a szomszédos Moldáv Köztársaság lakói kaphatják meg ilyen könnyen a román állampolgárságot. Nem nehéz észrevenni a párhuzamot: egyes román politikusok még mindig Nagy Romániáról álmodnak, amelynek része lenne Moldávia is, míg a Trianon felett kesergő magyar társaik szívesen látnának egy független Erdélyt, de legalább is egy autonóm Székelyföldet.

Van nekem ezzel az „állampolgársággal” még egy másik bajom is. Nem vagyok egy nyelvész, csak egy kiművelt emberfő, de az én felfogásom szerint az állampolgár egy nemzetközileg elismert határok között létező államnak azon polgára, akinek ebből eredően jogai és kötelességei vannak ezzel az állammal szemben. Eszerint senki sem lehet egy államnak csak azért a polgára, mert nemzetiségi hovatartozása megegyezik a szóban forgó állam többségi polgárainak nemzetiségi hovatartozásával. Ők magyar nemzetiségűek – papírral, vagy anélkül - akárcsak én, de ők egy másik állam polgárai és nem a magyar állam alattvalói.  Mindez nem zárja ki azt, hogy kiemelkedő érdemeikért külhoni magyarok ne kaphatnának tiszteletbeli magyar állampolgárságot, vagy hogy a magyar állam ne nyújtson segítséget a határokon túli magyar testvéreinknek ugyan úgy, ahogy ezt  megteszi, vagy megteheti azokkal szemben, akiket természeti katasztrófa sújt, vagy sújtott.

Budapest, 2011. január 6-án